Ez a könyv még másodszori olvasásra is letehetetlen volt. Azon kaptam magam, hogy csinálgatok ezt-azt, elmegyek erre-arra, de folyton csak azt várom, hogy leülhessek és kezembe vehessem ezt a vaskos, mégis tökéletesen a kezembe illő könyvet. Képes voltam még egy fesztiválra is elvinni magammal, és minden délután olvasni belőle pár fejezetet, akármennyi ember zajongott körülöttem. Ami azt illeti, ezzel a regénnyel még barátkozni is könnyű volt…

Komolyra fordítva a szót: nem éreztem még ilyen jónak egyetlen fantasyt sem A gyűrűk ura óta (amiről ugyan már tudom, hogy nem fantasy, hanem 20. századi mitológia, de mivel ezt tartják a műfaj megalapítójának, nem vitatkozom). Ennek oka biztosan az, hogy Martin nagy példaképe Tolkien – azonban ő nem elégedett meg egy „második Tolkien-féle mitológiával”. Attól sokkal-sokkal különbözőbbet alkotott. Azt hinnénk, ez hátrány, de nem. A 21. századnak ilyen fantasy kell: tele erőszakkal, árulással, szexualitással, kemény szavakkal és még keményebb, erősebb karakterekkel (nem feltétlen férfiakkal). Ez a siker titka. Martin rájött, hogyan írhat sikerkönyvet, és egy „kis” profizmussal sikerült is neki.

Maga a történet talán már mindenkinek ismerős, valószínűleg annak is, aki még a sorozatot sem látta. Hisz ki ne futott volna már bele egy platinaszőke lány képébe, amint sárkányok veszik körül, ki ne találkozott volna már olyan mémekkel, hogy „You know nothing, Jon Snow”? De az alaptörténet nem elég ahhoz, hogy valóban megszeressük ezt a regényciklust. Ahogy az író is fogalmaz a köszönetnyilvánításában: „az ördög a részletekben rejtőzik”. És a részletek azok, amik elmozdítják az embereket az egyszerű rajongástól a szinte már vallásos imádatig. Az a sok név, helyszín, csata és történet… minden, ami e 900 és még (egyelőre) négyszer 900 oldal mögött van. Hihetetlenül soknak tűnik, mégsem elég. Ebből soha nem elég!

Mint már említettem, másodszor olvastam ezt a regényt, így néhány dolgot észrevettem, ami elsőre nem tűnt fel. Ennek elsősorban nem az az oka, hogy már olvastam a folytatásait is (mert egyébként olvastam azokat is, de az jó pár éve volt), hanem hogy most a sorozat meghaladta a regényeket, és olyanokat tudtak meg a rajongók, amiket a könyvekben nem olvashattak. Így én is felfedeztem dolgokat, ezeket röviden ecsetelném.

A „Rhaegar + Lyanna = Jon” egészen múlt vasárnapig csak egy tetszetős rajongói elmélet volt, azonban a 6. évad utolsó részében kiderült, hogy ez az elmélet tényleg igaz, hatalmas örömet okozva ezzel a legtöbb rajongónak. Ennek tudatában olvastam már én is az első részt, és fel is tűnt, hogy Ned akárhányszor a nővérére gondol, mindig felidéződik benne az utolsó mondata számára: „Ígérd meg, Ned!” – és véleményem szerint elég valószínűtlen, hogy csupán azt akarta vele megígértetni, hogy hazaviszi majd a holttestét Deresbe. Nem, nem, a kisfiát akarta megvédeni az új királytól. Illetve egyszer az is feltűnt, hogy amikor Ned a fattyakról elmélkedett, egyből eszébe jutott Rhaegar Targaryen. Na vajon miért…?

A következő talán csak a véletlen vagy a fordítás (vagy a véletlen fordítás) műve, de engem megállított az olvasásban ez a mondat: „– A fiú mindig is biztos kézzel mászott a múltban – mondta elgondolkodva Luwin mester.” Bran, az újdonsült háromszemű holló most már nem fizikailag mászik, mint korábban (a múltban), hanem mindent lát, ami a múltban történt. Nem tudom, szándékos volt-e ez, de fantasztikus, hogy így lett lefordítva!

Talán meglepő, de nekem majdnem a legelejétől Sansa volt a kedvencem, annyira bele tudtam magam élni a helyzetébe. Persze az elején tényleg egy buta kislány volt, de ki nem buta kislány 13 évesen…? Én személy szerint pontosan ugyanúgy viselkednék ebben a kegyetlen világban, mint ő. Ezért is olvastam most még nagyobb érdeklődéssel a részeit, mint korábban, és felfedeztem, hogy miután Eddard megölte Ladyt, Sansa farkasát, egyre rosszabbra fordult a lány sorsa. Többé nem volt ott vele, ezért is nem tudta senki megvédeni a rá váró borzalmaktól. Ahogy erre Eddard is rájött nem sokkal utána, hogy megtudta, Bran farkasa mentette meg a fiú életét.

A másik nagy kedvencem Kisujj, aki persze csak antihősként kedvencem, de annak teljesen tökéletes. Vele kapcsolatban az tűnt fel, hogy először és másodszor is ő sodorta bajba Tyrion életét. Először Bran gyilkossági kísérlete kapcsán, később pedig Joffrey megmérgezésével. Hisz nincs is annál hihetőbb magyarázat, mint hogy az Ördögfióka a hírnevéhez „méltóan” gyermekeket öl. Kisujj pedig pontosan tudja, hogy a legtöbb ember csak a külső alapján ítél, így ezt ki is használta. Ha már a külsőnél tartunk… egy felnőtt férfi tényleg képes nőként tekinteni egy kislányra (nevezetesen Sansára), csak azért mert emlékezteti régi nagy szerelmére, Catelynre? Talán mégsem olyan okos ez a Lord Baelish?

Még több érdekességre is felkaptam a fejem, de talán ezek ragadták meg legjobban a figyelmem. Az biztos, hogy nem volt unalmas az újraolvasás, akkor sem, ha már többször láttam az első évad részeit, és pontosan tudtam, hogy mi fog történni a szereplőkkel. Ami a legjobban tetszett most, az Ned és Jon alakja volt. Nedre másképp tekintettem, hogy tudtam, nem az ő fattya Jon, Jon pedig meglepően humoros volt – erre egyáltalán nem is emlékeztem. Kicsit Harry Potterre emlékeztetett (főleg, amikor Szellemmel beszélget, az teljesen olyan, mint mikor Harry Hedviggel tanácskozik nagy magányában.)

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki még nem olvasta. Illetve nem árt újraolvasni sem, tekintve hogy én is mennyi minden újdonságot felfedeztem benne. Nem is csoda, ennyi részletet elsőre nem lehet befogadni. Örülök nagyon, hogy megint a kezembe vettem.

Nagyon erősen küzdöttem ezzel a regénnyel, és korántsem azért, mert rossz volt... egyszerűen csak nem vagyok hozzá elég érett. Még most is így gondolom, úgyhogy hálát adok az égnek, amiért 18 évesen nem fejeztem be, amikor is először elkezdtem.

Ez a monumentális regény nagyon sok rétegű, és nekem a sok-sok rétegből csupán kettő tetszett: a cselekmény, ami tényleg fantasztikus volt és odaláncolta a kezemet a könyvhöz, a másik pedig a Levin-féle filozofikus réteg. Néha ugyan egy kicsit sok volt abból, de én nagy érdeklődéssel olvastam egy – akkoriban talán még nem létezett ez a megnevezés, de ma úgy mondanánk, hogy – ateista vélekedéseit a vallásról és Istenről. A vége különösen is csodálatos volt ebből a szempontból.

A karakterek gyönyörűen vannak kidolgozva, engem főleg Anna személye ragadott meg – ami nem is csoda, hisz ő a címszereplő –, de furcsa módon Vronszkijt is megkedveltem, aki pedig eddigi, csupán filmbeli tapasztalataim alapján nem volt szimpatikus. De a regényben kifejezettem szerettem, amikor ő volt a fokalizátor. Kitty részei mindig izgalmasak és kedvesek voltak számomra, Dollyt rettenetesen sajnáltam, és az ő helyzete sajnos sehogy sem lett megoldódva... Kareninon pedig jókat mulattam (a teljes nevét nem vagyok hajlandó kiírni) – tökéletesen megértem Annát, amiért nem bírta tovább elviselni. A legszívszorítóbb jelenetek pedig Szerjozsa szempontjainál voltak... ott szántam és szerettem a legjobban Annát, és ott értettem meg leginkább, mi is az anyai szeretet.

De természetesen nem csak pozitívat találtam a regényben. Mind Anna, mind Levin okozott számomra csalódást. Ami érthető, hisz Tolsztoj nem feltétlen csak szimpatikusnak akarta bemutatni főbb szereplőit. Levin hozzáállása az élethez, az emberekhez, sokszor Kittyhez (házasságuk után főleg), a végén pedig a saját gyermekéhez – finoman szólva felidegesítettek. A féltékenykedése miatt nem kevésszer kellett mérgesen abbahagynom az olvasást, a gyermekéhez való korai kapcsolatát pedig nem tudtam felfogni… Egyszóval, nem tetszett, hogy ennyire nem akart a való világban élni, hanem csak a könyveit bújta folyamatosan, és onnan csak nagy ritkán lehetett kirobbantani – akkor is képes volt néha a leglehetetlenebb módon viselkedni.

Anna számomra csak annyiban volt csalódás, hogy a kislányát nem tudta megszeretni. Nem tudtam megérteni, egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, hogy nem képes egy anya – aki mellesleg tigrisként ragaszkodik elsőszülöttéhez – nem szeretni a második gyermekét. Az pedig, hogy pontosan azért nem képes szeretni kislányát, mert annyira rajong kisfiáért, számomra nem volt elegendő indok. Sokkal inkább eltávolított a megértéstől, minthogy közelebb vitt volna ahhoz. A megtébolyodása viszont... valami fantasztikusan volt ábrázolva, a regény fénypontja volt.

Nem mondom, hogy én most megértettem ezt a regényt. Úgy érzem, nem sikerült teljes mértékben megfelelően befogadnom. Viszont hibásnak sem érzem magam… a lelki folyamatokat, és azok ábrázolását szerintem sikerült befogadnom, és talán ez most elegendő is. Nem bánom, hogy nem próbáltam jobban odafigyelni a politikai, gazdasági részekre, mert azok nem nekem szóltak, nem az olyan olvasóknak, akik inkább figyelnek a lélektani, teológiai és filozófiai rétegekre.

Talán egyszer újra a kezembe veszem, talán, amikor már házas leszek, amikor már jobban megértem, mi az a gyermeknevelés, mit jelent az anyai szeretet, milyen lehet Istentől eltávolodni… akkor talán jobban is fog tetszeni. De most még csak egy felületes, a cselekményre és az írásmódra figyelő olvasás volt ez részemről. Többet érdemelne ez a regény, azonban tőlem most ennyi tellett.

„…az emberek pedig könnyen esnek abba a hibába, hogy azt hiszik, ha valaki vagy valami nem tudja szavakba önteni a szenvedését, az már nem is szenved”

Ez a könyv a szeretetről, a gondoskodásról, a kedvességről, a békéről, de legfőképpen az elfogadásról szól. A másság elfogadásáról… de hadd ne kezdjem ennyire a dolgok közepébe vágva!

Sok idő után először tartottam a kezemben mesekönyvet, és bevallom, kicsit félve is álltam neki. Úgy gondoltam, 20 éves koromra én már rég kinőttem a kedves kis mesékből, semmi újat nem tudnak nekem mondani (mondjuk ez nem teljesen igaz, mert Andersent a mai napig fel-fellapozgatom). Azonban kellemesen csalódtam ebben a könyvben. Vagy… talán inkább azt kaptam, amire számítottam? Már nem tudok pontosan visszaemlékezni, valamiért azonban mégis rászántam magam, hogy megvegyem A szemüveges szirént és elolvassam. Egyrészt persze azért, mert Dunajcsik írta, aki Izlandon tölti legtöbb idejét, abba az országba pedig rettenetesen szerelmes vagyok – de nem tagadom, hogy nagyon kíváncsi voltam arra is, mit tud nekem nyújtani egy ilyen műfaj. Hát, kérem szépen, olyat tudott nekem nyújtani, hogy ezt a könyvet majd én is meleg szívvel nyújtom át leendő gyermekemnek!

Olvasmányos, nem túl gyerekes, inkább komoly dolgokról szóló, de azért folyton megmosolyogtató és nem utolsósorban izgalmas! Igaz, én – mint azt már említettem – a 20 éves fejemmel viszonylag hamar kitaláltam a csavarokat, és a cselekményt is mindig egy kicsit előre láttam, de egy gyerek szerintem rettenetesen élvezetesnek találná. Nem mindennapi történet, és ha nem mindennapi a kisgyermek, biztosan a kedvencévé válik. Főleg, ha már esetleg látta a Karib tenger kalózait (mert én egy kis hasonlóságot véltem felfedezni a kettő között, de most inkább nem bizonyítanám be, ezt rátok hagyom).

Visszatérve az elején emlegetett elfogadásról… ha nem tudtam volna, hogy a szerző homoszexuális, és ez nem befolyásolta volna az olvasatomat, talán ez a téma elő sem jönne. De mivel pár napja belefutottam ebbe az infóba, és eléggé elcsodálkoztam rajta (miután személyesen ezt egyáltalán nem vettem észre rajta), számomra lett egy allegorikus olvasata is a mesének. Valószínűleg ez szándékos, és még valószínűbb, hogy nem csak én vettem ezt észre – azonban senkit nem szeretnék befolyásolni, úgyhogy, aki naiv olvasó akar maradni, ne olvasson tovább.

A szivárványsirályok számomra a homoszexuálisokat jelképezték. Talán túlzásnak tűnik, hogy egy ilyen témát beemelek egy mesébe, de gondoljunk csak bele: az elfogadás tanát mégis hogyan lehetne hatásosabban elfogadtatni az emberekkel, mint egy mese segítségével? Mind a szülővel, aki felolvassa, mind a gyermekkel, aki befogadja. De az is lehet, hogy csak a gyermekkel, mert egyedül olvas – lényegében azonban pont ez a lényeg: a gyermekeket elfogadóvá nevelni, hogy a társadalmunk javuljon. Nem mondom, engem is eléggé letaglózott, amikor rájöttem, mit is szimbolizálnak a szivárványsirályok… aztán szépen lassan megértettem, hogy ez nem egy alattomos agymosás. Sokkal inkább egy okos tanítás kellemes időtöltéssel kézen fogva.

A vége pedig nem csak megmosolyogtató, de érzékenyebbeknek könnyfakasztó is. Úgyhogy ajánlom mindenkinek, aki kedveli a meséket (legyen az felnőtt vagy gyermek), szereti Izlandot, vagy legalábbis szeretné egy kicsit megismerni a szigetország hangulatát, és van egy-két szabad órája. Szerintem csalódni nem lehet benne – legfeljebb kellemesen!