Olyan sok mindenkinek nem tetszett az új Harry Potter, hogy félve vettem a kezembe. Félve attól, hogy hatalmasat fogok csalódni Rowlingban, és attól, hogy teljesen elrontja majd azt a képet, ami a fejemben már megvan arról a bizonyos „19 évvel később”-ről. Nem vártam tőle sokat, bevallom. De szerencsére sokkal többet kaptam, mint ahogy azt legmerészebb álmaimban el mertem volna képzelni.

Kezdjük ott, hogy ez egy színdarab. Nem filmnek íródott, és főleg nem regénynek. A színdarabban nincsenek belső monológok, nincs igazi lelki ábrázolás – tehát mindent ki kell mondaniuk a szereplőknek (a színészek játéka persze sokat hozzá tehet ehhez, de én speciel soha nem fogok eljutni Londonba, hogy megnézzem…), és a dráma legnagyobb negatívuma ebből eredt szerintem. A fiatal Albus, az idős Albus, Scorpius, Harry és lényegében mindenki olyan dolgokat mond ki, amiket Rowling soha nem mondatott volna ki velük, ha regényt ír. De nem regényt írt, ezért nyáladzania kellett egy kicsit (pl. 14 éves fiúk soha nem fogják egymásnak azt bizonygatni, hogy mennyire szeretik egymást, de valahogy meg kellett oldani, hogy mi erről tudomást szerezzünk. Lehetett volna finomabban is a tudtunkra adni, de hát… )

Néhol karakteridegenséget is felfedeztem, főleg Draco viselkedésében. Vele kapcsolatban kicsit úgy éreztem, mintha egy Draco-mániás lány fanfictionjét olvasnám. Szerethető volt, és ez eddig egyáltalán nem volt jellemző Rowling Draco-ábrázolására. Mindig is a kétszínű, a nagyképű vagy a megtört Dracót kaptuk, ezt a jólelkű Dracót soha nem láthattuk a regényekben. Igaz, hogy sokat változtatott rajta a felesége, de hogy ennyire más ember legyen? Valahogy nehéz elképzelni. És azt is, hogy ilyen fia legyen, pont neki... a legjobb karakter az egész színdarabban! Scorpius az új legnagyobb kedvencem (persze csak Sirius után).

A különbség abban is felfedezhető volt, hogy néha talán erőltetettnek tűnt egy-két poén vagy humorosnak szánt megmozdulás – mégis szükségesek voltak ezek. Mivel a színdarabnak nincs 48 órája, hogy úgy magába szippantson, mint egy regény. Néhány óra alatt kell elszórakoztasson, és pontosan ezért én minden kínos pillanatért megbocsátok!

Megbocsátok, mert az írók visszaröpítettek Harry Potter világába, az ismerős helyre, abba a világba, amiben felnőttem. Nem csak Harryék mentek vissza az időben, hanem én is. Mindenki, akinek a Harry Potter-sorozat jelentette a gyerekkorát. Belecsöppentünk az első, a harmadik, a negyedik és a hatodik részbe, illetve a hetedikbe is. Igazából, lehet, hogy mindegyikbe, de ezek voltak "jelen" leginkább. És szerintem a negyedik rész volt, amit a legerősebben megidéztek. Nevettem, meghatódtam, és újra átéltem mindazt, amiket átéltem korábban. Én, ha akarnék, se tudnék rosszat mondani erre a műre. Már csak azért sem, mert varázsolt nekem néhány fantasztikus órát. Azt hiszem, értem, miért nem tetszik olyan sok mindenkinek ez a rész - mert más. Merőben más.

Talán magyarul olvasva észreveszem majd a hibáit, a gyengeségeit, talán ha látnám színdarabban, az új színészekkel, mást éreznék. De egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy meglepően jó volt. Nagyon sokszor nagyon meglepett, hogy mik történtek abban a 19 évben, és hogy ezután hogyan alakult Harryék élete. A karaktereket tovább mélyítették (külön örültem Ginnynek, még mindig csodálatos egy nőszemély), a kapcsolatokat szépen ábrázolták… mind a régi, mind az új szereplők érdekesek és izgalmasak voltak. A voldemortos-dolog ugyan már-már tényleg túl fanfictionös volt… de talán csak azért gondolom, mert olvastam már néhány ehhez hasonló fanfictiont (na meg Voldemortban pont az volt a legfélelmetesebb, hogy a leghűbb szolgájára is úgy tekintett, mint egy egyszerű eszközre, nem mint egy nőre...). De persze a legeslegjobb fanfiction sem érhet fel Rowling keze munkájával – ezt mindig is tudtam, és örülök, hogy nem kellett megváltoztatnom a véleményem.

A történet most már tényleg teljesen lezárult. És már csak azt sajnálom, hogy nem olvashatok minimum novellákat Scorpius szerencsétlenkedéseiről. :D

Egy barátnőmtől kaptam kölcsön ezt a könyvet úgy fél évvel ezelőtt, de még csak most vettem rá magam, hogy el is olvassam. Az ok egyszerű: a magyar szak tömve van sznobokkal, mind tanárok, mind diákok terén, és túlságosan is hatnak rám. Viszont nem rég rájöttem, hogy nagyon sok mindenben nem értek én egyet a sznobokkal, és ideje megint olyan könyveket a kezembe vennem, amik tényleg szórakoztatnak, és nem kell mellette elviselnem mindenféle elborzasztó állatias szexjelenetet és hasonlókat…

A Crash into you pont azt adta, amire számítottam: ellazított, megmosolyogtatott, szerelembe ejtett a főszereplő sráccal, kötelezően elegem volt a főhősnőből (ezt még kifejtem), és teljesen odavoltam a mellékszereplőkért. A sztori lendületes volt, aprólékosan kidolgozott – látszik rajta, hogy az írónő alapos kutatómunkát végzett a kocsik és a mentális betegségek terén, ami miatt különösen is nagy az elismerésem. Én személy szerint nem rajongok a kocsikért, kb. csak egy érdekes szín vagy forma tud lázba hozni. Jobban örültem volna, ha a motorozás a háttérsztori, mert azt a fajta adrenalint én is átéltem már néhányszor… de azért megpróbáltam ebbe is beleélni magam.

Na, de ennyi dicséret után kezdődhet a szapulás. Elismerem én, hogy jó könyv volt, Vörös pöttyöshöz képest különösen is (már amennyire én tájékozott vagyok e téren, mert ezer éve ez az egyetlen Vörös pöttyösöm, én leragadtam a béna Twilightnál és a Shiver-sorozatnál…), de muszáj egy-két szót ejtenem a gyöngeségeiről is.

Először is, a fordítás… hát, mit ne mondjak, egy-két helyen rettenetes volt! Egyszer túl szlenges, máskor túl fellengzős volt a beszéd, MAGYAR népi kifejezésekkel megtűzdelt (pl. „radai rosseb” – most komolyan?), az SMS-ek rövidítései pedig nevetségesek voltak. Értem én, hogy utánozni akartam egy-két amerikai U-t meg 4-t, de ne… ezt ne!

Az angyal-hasonlatok szintén az agyamra mentek. Ennél közhelyesebb dolgot kitalálni sem lehetett volna. Esküszöm, még a „nyuszika” is jobban tetszett, amit Abby használt. Voltak még ilyen klisés szófordulatok, de ez bökte a legjobban a csőröm. Főleg, mikor századszorra ismételte Isaiah. Aki pedig számomra néha túlságosan is védelmező volt, de ez már tényleg a lehető legszemélyesebb megjegyzés. Rachel sokkal idegesítőbb volt a „nem-vagyok-gyenge”-szövegeivel. Sokszor lecsaptam volna, az édes anyukájával együtt. De most tényleg… egy kutyát nem vesz azért az ember, hogy az előzőt helyettesítse, a nő meg képes volt addig szülni, amíg nem lett még egy lánya, hogy olyat faragjon belőle, mint az előző. Persze, kellett a konfliktus, értem én.

Összességében az a benyomásom, hogy ez a könyv üvölt a filmváltozatért. Ahogy olvastam, elképzeltem, milyen menő „tini-Halálos iramban”-t lehetne belőle forgatni. Biztos vagyok benne, hogy az írónőnek is megfordult ez a fejében. És szerintem hasznára is válna a könyvnek. Nem éreztem ugyanis elég feszültséget a csúcspontnál – annál a bizonyos versenynél –, mivel egy ilyen jelenet csak filmen lehet elég hatásos. És az utána következők is.

Illetve, ami abszolút nem mínusz pont, csak számomra volt hátrány: nem olvastam a trilógia korábbi részeit, ezért sokszor éreztem, hogy olyanokról van szó, ami ebben a regényben nincs leírva, de a korábbi kötetek ezekről szólnak. Kicsit sok volt nekem a Beth-es szál, és a Noah-val való testvéri kapcsolatot sem tudtam igazán átérezni. Abby viszont a legnagyobb kedvencem, Courtneyval és a bratyókkal karöltve. Esküszöm, ha négy bátyám lenne, én lennék a legboldogabb a világon!

„…az emberek pedig könnyen esnek abba a hibába, hogy azt hiszik, ha valaki vagy valami nem tudja szavakba önteni a szenvedését, az már nem is szenved”

Ez a könyv a szeretetről, a gondoskodásról, a kedvességről, a békéről, de legfőképpen az elfogadásról szól. A másság elfogadásáról… de hadd ne kezdjem ennyire a dolgok közepébe vágva!

Sok idő után először tartottam a kezemben mesekönyvet, és bevallom, kicsit félve is álltam neki. Úgy gondoltam, 20 éves koromra én már rég kinőttem a kedves kis mesékből, semmi újat nem tudnak nekem mondani (mondjuk ez nem teljesen igaz, mert Andersent a mai napig fel-fellapozgatom). Azonban kellemesen csalódtam ebben a könyvben. Vagy… talán inkább azt kaptam, amire számítottam? Már nem tudok pontosan visszaemlékezni, valamiért azonban mégis rászántam magam, hogy megvegyem A szemüveges szirént és elolvassam. Egyrészt persze azért, mert Dunajcsik írta, aki Izlandon tölti legtöbb idejét, abba az országba pedig rettenetesen szerelmes vagyok – de nem tagadom, hogy nagyon kíváncsi voltam arra is, mit tud nekem nyújtani egy ilyen műfaj. Hát, kérem szépen, olyat tudott nekem nyújtani, hogy ezt a könyvet majd én is meleg szívvel nyújtom át leendő gyermekemnek!

Olvasmányos, nem túl gyerekes, inkább komoly dolgokról szóló, de azért folyton megmosolyogtató és nem utolsósorban izgalmas! Igaz, én – mint azt már említettem – a 20 éves fejemmel viszonylag hamar kitaláltam a csavarokat, és a cselekményt is mindig egy kicsit előre láttam, de egy gyerek szerintem rettenetesen élvezetesnek találná. Nem mindennapi történet, és ha nem mindennapi a kisgyermek, biztosan a kedvencévé válik. Főleg, ha már esetleg látta a Karib tenger kalózait (mert én egy kis hasonlóságot véltem felfedezni a kettő között, de most inkább nem bizonyítanám be, ezt rátok hagyom).

Visszatérve az elején emlegetett elfogadásról… ha nem tudtam volna, hogy a szerző homoszexuális, és ez nem befolyásolta volna az olvasatomat, talán ez a téma elő sem jönne. De mivel pár napja belefutottam ebbe az infóba, és eléggé elcsodálkoztam rajta (miután személyesen ezt egyáltalán nem vettem észre rajta), számomra lett egy allegorikus olvasata is a mesének. Valószínűleg ez szándékos, és még valószínűbb, hogy nem csak én vettem ezt észre – azonban senkit nem szeretnék befolyásolni, úgyhogy, aki naiv olvasó akar maradni, ne olvasson tovább.

A szivárványsirályok számomra a homoszexuálisokat jelképezték. Talán túlzásnak tűnik, hogy egy ilyen témát beemelek egy mesébe, de gondoljunk csak bele: az elfogadás tanát mégis hogyan lehetne hatásosabban elfogadtatni az emberekkel, mint egy mese segítségével? Mind a szülővel, aki felolvassa, mind a gyermekkel, aki befogadja. De az is lehet, hogy csak a gyermekkel, mert egyedül olvas – lényegében azonban pont ez a lényeg: a gyermekeket elfogadóvá nevelni, hogy a társadalmunk javuljon. Nem mondom, engem is eléggé letaglózott, amikor rájöttem, mit is szimbolizálnak a szivárványsirályok… aztán szépen lassan megértettem, hogy ez nem egy alattomos agymosás. Sokkal inkább egy okos tanítás kellemes időtöltéssel kézen fogva.

A vége pedig nem csak megmosolyogtató, de érzékenyebbeknek könnyfakasztó is. Úgyhogy ajánlom mindenkinek, aki kedveli a meséket (legyen az felnőtt vagy gyermek), szereti Izlandot, vagy legalábbis szeretné egy kicsit megismerni a szigetország hangulatát, és van egy-két szabad órája. Szerintem csalódni nem lehet benne – legfeljebb kellemesen!