Egyszer egy tanárom megkérdezte a csoportunktól, hogy vajon miért fogy sokkal kevesebb novellás- és verseskötet, mint regény? Miért nem szeretnek az emberek novellákat olvasni, még azok sem, akik egész nap csak rohannak és nem lenne másra idejük? Mi pedig csak néztünk, gondolkodtunk, de nem tudtunk értelmes választ adni. Elolvasva ezt a kötetet, már tudnék válaszolni – illetve már megértem a tanárom válaszát, amit feltárt előttünk: az emberek szeretnek belemélyedni egy történetbe. Nem huszonötön átfutni gyorsan, hanem beleélni magukat egyetlen egy olyan történetbe, ami további négyszáz oldalon velük marad. Teljesen érthető… részben engem is ez zavart az Oroszlánkórus olvasásában. De nem csak ennyi zavaró tényező volt.

Inkább kezdem a pozitívumokkal, mert azért azok is voltak bőven. Drágomántól nekem ez az első olvasmányom, de már ott vár a polcomon A fehér király, és a Máglyáról is csak jókat hallottam – úgyhogy nagyon nagy reményekkel álltam neki a novelláknak. Az első néhány darab pontosan azt a szintet hozta, amit elvártam. Érzelmes volt, elgondolkodtató, csodálatos, izgalmas… A Vasvonó titokzatos és fantasztikusan elemezhető, a Cry me a river iszonyúan tetszett, szinte már ott búgott a fülemben a lágy jazz, ahogy a lány, majd a női elbeszélő mesélte az életét. A seprű olyan volt, hogy nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek rajta, de mindenképpen jót szórakoztam, a Húslevesnél pedig már kezdtem megijedni – az már egy csöppet gyengébb volt, túldramatizáltnak és „túlírtnak” tűnt. Aztán a Hevimetál megnyugtatott, mert azon hatalmasokat kacagtam. A Limon con sal pedig azt hiszem, a kedvencem mind közül… sokat gondolkoztam ezen, de talán ez a történet maradt meg a leginkább, így ezt nevezném kedvencnek is: egy kedves szerelmi történet keserűen tálalva. Na, de ezután következett a süllyedés… se a Hangdobozoknak, se a Puerta del solnak nem láttam sok értelmét, a Rosszaságokon elmosolyodtam ugyan, de nem volt egy zseniális alkotás, az Extra Brutról inkább ne beszéljünk (van még olyan, amiről szót sem akarok ejteni többet). És hát folytassam ilyen részletesen? Inkább nem. Elég ha annyit mondok, hogy a következő húsz novellából alig hat tetszett. Az a hat is már nagyon a vége felé volt, ahol pedig Dragománnak be kellett erősítenie, ha azt akarta, hogy az olvasónak úgy maradjon meg a fejében ez a novelláskötet, mint „ütős, őszinte, elgondolkodtató”.

Persze, nem szeretném leszólni Dragománt, nagyon nagy írónak tartom, és pontosan tudom, mennyire nehéz jó, igazán jó novellát írni. Neki jó párszor sikerült, és ez már hatalmas teljesítmény! Illetve én is csak egyszer olvastam el mindet, könnyen lehet, hogy ha még egyszer átfutnék rajta, észrevennék olyan dolgokat, amik első olvasásra nem ütik meg az ember szemét. De azért mégis… egy kicsit többet vártam. Szerettem volna mindegyiknél azt érezni, mint például a Füles fotelnél vagy a Poszthumán randinál. Ehhez sokkal kevesebb novella kellett volna, a „salakot” (már bocsánat) én kivágtam volna a közepéről a szerkesztő helyében.

Amiben azonban tagadhatatlanul profi a szerző: a gyerekszempontú elbeszélések. Mind a politika, mind a felnőtt élet bemutatása gyerekszemmel iszonyat hatásos, és Dragomán ezt pontosan tudja. Kihasználta itt is egy-két novellában, és azok lettek a legmeghatóbbak, a legkomolyabban vehetők. Olyanok, amikből akár egy regényt is szívesen olvasnék.

Ami külön tetszett, az az erdélyi szóhasználatok: kalorifer, blokk, ápártáment (pont így, igen így), murok és a többi. Olyan nosztalgikus volt. Örülök, hogy Dragománnak még nem mentek ki a szóhasználatából ezek a szavak. Mert nekem már eléggé, pedig pont ott születtem, ahol ő.

Az elején még a zene motívuma is minden novellában ott volt. Tetszett, hogy a zene mindent összekötött, az egész novelláskötetet. Jobban összekötötte őket, mint a cérna, amivel összefűzték a könyvet. De a vége sajnos ebben is elgyengült. A legrosszabb mégis az volt benne, hogy tudom, hogy Dragomán jó író – épp ezért sokszor féltem tovább lapozni, mert nem akartam még egy rossz novellát olvasni tőle. Ezért is tartott ilyen sokáig, hogy befejezzem. Néha egy egész napra félreraktam, és inkább mást olvastam…

Szóval valahogy így. Nem ájultam ez az Oroszlánkórustól, de néhány novella kiemelkedően szép volt, azokat bármikor újraolvasnám. Sajnálom, hogy nem lehetett az összes ilyen, hogy a közepe táján már-már szenvedtem… de nem lehet minden fenékig tejfel, ugye?