„A világ szétdarabolható entitások nyers magjává zsugorodott. A dolgok nevei a dolgokkal együtt fokozatosan feledésbe merültek. Színek. Madárnevek. Ehető dolgok nevei. Végül minden igaznak vélt dolog neve. Törékenyebbek mint valaha gondolta volna. Eddig vajon mennyi veszett oda? A szentnek hitt nyelv megfosztva referenseitől s ezáltal a valóságtól. Felemészti magát mint minden ami megpróbálja megtartani a hőt. Hogy idővel örökre kihunyjon.”

Érdemes életben maradni egy halott világban? Folyamatosan ez a kérdés járt a fejemben a könyv olvasása közben. És hogy érdemes-e egy ilyen világban felnevelni egy gyermeket, aki lényegében egész életét a haldokló világ és a haldokló apja társaságában tölti. Nem hinném, hogy a regény választ adott volna rá. Nem okoskodott. Bemutatta, hogyan viselkedett ez a két szereplő a világ vége után, de nem akart morális értékeket közvetíteni. Az apa ezt tette, hogy jól tette-e vagy sem, azt nem tudhatjuk. Ilyet csak akkor tudhat meg az ember, ha át kell élnie. És félő, hogy ez vagy a következő generáció ezt megtudja.

Egy olyan disztópia volt ez, ami nem a kalandokról, nem az emberiség megmentéséről szólt – csupán a tűz hordozásáról. A jókról, akik nem térnek le az útról. Akik nem akarnak másokat megmenteni, de a lehető legkevesebb életet szeretnének megnyomorítani vagy kioltani annak érdekében, hogy ők tovább élhessenek. Élni akarnak, de ki tudja miért? Mennek az úton, valami cél felé, hogy mégis hová tartanak? A semmiből a semmibe…

Tévedtem azzal kapcsolatban, hogy a könyv jobban meg fog viselni, mint a film. Az valahogy sűrűbb volt, és a színészek játéka nagyon sokat hozzátett az „élményhez” – annyira, hogy azt a felétől bőgve néztem. Itt azonban annyi hatást váltott ki belőlem, hogy néha libabőrös lettem a borzalomtól, és el-elmosolyodtam a kisfiú megszólalásain. Azok valóban meghatóak voltak. Örültem volna, ha néha ő a fokalizátor, és nem csak a párbeszédekből ismerhetjük meg. Ha néha elmeséli az álmait, az érzéseit, és nem a félmondatokból kéne kihámozni az igazi személyiségét. Mert egy angyalnak volt ábrázolva, az tény… de csodás lett volna egy ilyen tiszta lélek működésébe bepillantást nyerni. Ellentétben az apjáéval, aki csak azért élt, hogy életben tarthassa ezt a tiszta lelket. Isten igéjét, ahogy ő fogalmazott.

A központozás hiányát elég zavarónak és érthetetlennek tartottam. Szerintem az összeolvadás illúziójához tökéletesen elég lett volna a fejezetek hiánya és a párbeszédek jelöletlensége. A magyar nyelvnek kellenek vesszők, már bocsánat. Bánk bán óta tudjuk. Nem is értem, a Magvető ezt miért engedte. Miért gondolta, hogy olyan fontos megtartani az angol szöveg e sajátosságát…

Mint mondtam, nem volt olyan sűrű és szívbe markoló élmény a könyv olvasása, mint a film végigszenvedése (de a lehető legkellemesebb szenvedés volt ez), de azért sokat jelentett. Pár dolog világosabbá vált, a párbeszédeket jobban át lehetett gondolni, a lelkekbe jobban bele lehetett látni – de a tragédiát valahogy kevésbé tudta ábrázolni. És ez furcsa. Nagyon-nagyon kevés könyv van, aminél ezt érzem. Persze, voltak nagy mondatok, amik elmondták a lényeget, de ezek eltörpültek a menetelés és az élelemszerzés részletes leírásai között. Nem mondom, azok is rettentő fontosak egy ilyen regényben, és mégiscsak szükséges, hogy érzékeltesse a szerző az éhezést és nyomorúságot. De szerintem egy kicsit több komoly párbeszédet elbírt volna a regény. És sokkal több kisfiú-monológot. Mert a legérdekesebb mégiscsak az, hogy hogyan érez, aki már ebbe a világba született bele, és nem látott semmi szépet, kedveset és egészségeset. Bár, talán azért kerülgette az író ezeket a témákat, mert ő sem tudta felfogni, ez milyen lehet. Valahol érthető. Mi még egy szép világban élünk. Kérdés, hogy meddig.

Egy barátnőmtől kaptam kölcsön ezt a könyvet úgy fél évvel ezelőtt, de még csak most vettem rá magam, hogy el is olvassam. Az ok egyszerű: a magyar szak tömve van sznobokkal, mind tanárok, mind diákok terén, és túlságosan is hatnak rám. Viszont nem rég rájöttem, hogy nagyon sok mindenben nem értek én egyet a sznobokkal, és ideje megint olyan könyveket a kezembe vennem, amik tényleg szórakoztatnak, és nem kell mellette elviselnem mindenféle elborzasztó állatias szexjelenetet és hasonlókat…

A Crash into you pont azt adta, amire számítottam: ellazított, megmosolyogtatott, szerelembe ejtett a főszereplő sráccal, kötelezően elegem volt a főhősnőből (ezt még kifejtem), és teljesen odavoltam a mellékszereplőkért. A sztori lendületes volt, aprólékosan kidolgozott – látszik rajta, hogy az írónő alapos kutatómunkát végzett a kocsik és a mentális betegségek terén, ami miatt különösen is nagy az elismerésem. Én személy szerint nem rajongok a kocsikért, kb. csak egy érdekes szín vagy forma tud lázba hozni. Jobban örültem volna, ha a motorozás a háttérsztori, mert azt a fajta adrenalint én is átéltem már néhányszor… de azért megpróbáltam ebbe is beleélni magam.

Na, de ennyi dicséret után kezdődhet a szapulás. Elismerem én, hogy jó könyv volt, Vörös pöttyöshöz képest különösen is (már amennyire én tájékozott vagyok e téren, mert ezer éve ez az egyetlen Vörös pöttyösöm, én leragadtam a béna Twilightnál és a Shiver-sorozatnál…), de muszáj egy-két szót ejtenem a gyöngeségeiről is.

Először is, a fordítás… hát, mit ne mondjak, egy-két helyen rettenetes volt! Egyszer túl szlenges, máskor túl fellengzős volt a beszéd, MAGYAR népi kifejezésekkel megtűzdelt (pl. „radai rosseb” – most komolyan?), az SMS-ek rövidítései pedig nevetségesek voltak. Értem én, hogy utánozni akartam egy-két amerikai U-t meg 4-t, de ne… ezt ne!

Az angyal-hasonlatok szintén az agyamra mentek. Ennél közhelyesebb dolgot kitalálni sem lehetett volna. Esküszöm, még a „nyuszika” is jobban tetszett, amit Abby használt. Voltak még ilyen klisés szófordulatok, de ez bökte a legjobban a csőröm. Főleg, mikor századszorra ismételte Isaiah. Aki pedig számomra néha túlságosan is védelmező volt, de ez már tényleg a lehető legszemélyesebb megjegyzés. Rachel sokkal idegesítőbb volt a „nem-vagyok-gyenge”-szövegeivel. Sokszor lecsaptam volna, az édes anyukájával együtt. De most tényleg… egy kutyát nem vesz azért az ember, hogy az előzőt helyettesítse, a nő meg képes volt addig szülni, amíg nem lett még egy lánya, hogy olyat faragjon belőle, mint az előző. Persze, kellett a konfliktus, értem én.

Összességében az a benyomásom, hogy ez a könyv üvölt a filmváltozatért. Ahogy olvastam, elképzeltem, milyen menő „tini-Halálos iramban”-t lehetne belőle forgatni. Biztos vagyok benne, hogy az írónőnek is megfordult ez a fejében. És szerintem hasznára is válna a könyvnek. Nem éreztem ugyanis elég feszültséget a csúcspontnál – annál a bizonyos versenynél –, mivel egy ilyen jelenet csak filmen lehet elég hatásos. És az utána következők is.

Illetve, ami abszolút nem mínusz pont, csak számomra volt hátrány: nem olvastam a trilógia korábbi részeit, ezért sokszor éreztem, hogy olyanokról van szó, ami ebben a regényben nincs leírva, de a korábbi kötetek ezekről szólnak. Kicsit sok volt nekem a Beth-es szál, és a Noah-val való testvéri kapcsolatot sem tudtam igazán átérezni. Abby viszont a legnagyobb kedvencem, Courtneyval és a bratyókkal karöltve. Esküszöm, ha négy bátyám lenne, én lennék a legboldogabb a világon!

Van egy olyan (rossz vagy jó?) szokásom, hogy nem nézek utána a könyvnek vagy filmnek, amiről kritikát írok, csak amennyire feltétlenül szükséges. Ezt azért teszem, hogy ne befolyásolja semmi az olvasatomat. Most is így tettem, ezért csak tippelni tudok, hogy ki is lehet ez a szerző: mert lényegében ő egy olyan ember, aki túlélne másfél évet a Marson. Vagy csak nagyon jól tud hazudni… ezt nem tudtam eldönteni, mivel negyed, sőt egytized olyan okos sem vagyok, mint ő vagy, mint Mark Watney, a fantáziaszüleményének főszereplője. De bevallom, teljesen elhittem, hogy ez a marsi kaland akár még lehetséges is lenne. Annyira reálisan, életközelien írta le, hogy nem lennék teljesen kétségbeesve, ha egy Mark Watneyval kilőnének a Marsra. Egyedül persze totál beszarnék és még azt a harminc solt sem élném túl, amire elég az élelem.

A filmet egyébként láttam úgy egy fél éve, de a mostani olvasásomat ez nem befolyásolta, mivel teljesen elfelejtettem (van egy ilyen jó szokásom). De az nagyon nagy hiba volt, hogy miután befejeztem a könyvet, egyből nekiálltam megnézni a filmet is. Számomra olyan más volt a kettő hangulata, hogy az teljesen összezavart. A könyv olvasása közben végig azt éreztem, hogy Mark a világ (de legalábbis a Mars… haha) legokosabb embere, és csak ő lenne képes túlélni ezt a „kis” kalandot… rengeteg, ismétlem rengeteg szenvedéssel és leleményességgel. Ezt az érzetet a film nem adta át. Amikor Marknak szenvednie kellett volna, a filmben valahogy volt neki egy emelő gépezete, és nem kellett órákon keresztül rámpát építenie. Amikor Mark majd’ meghalt a hosszú utazás során, és a Lakból összeeszkábált sátor volt a menedéke, a filmben vidáman vezetgetett és egy hiper-szuper menő sátorban hesszelt. Eléggé leegyszerűsítették, na. Viszont a látvány… azt nem tagadom, hogy a könyvből (természetesen) hiányzott, és a film pótolta minden fantázia-hiányosságomat.

Visszatérve a könyvre. Sokan és nagyon sokszor mondhatták már, hogy mennyire humoros és szórakoztató, ezért én ezt nem is ecsetelném tovább. Annyi biztos, hogy Mark Watney a valaha volt legszórakoztatóbb marslakó, a bolygója legjobb botanikusa és az első igazi űrkalóz. Komolyra fordítva a szót: az ő narrációjában lehetetlen volt unni az elbeszélést, akármennyire is tudományosan volt megírva az egész. Igazi hard sci-fi, ha élhetek ezzel a szóval (amit amúgy én is csak pár napja tanultam meg). Azonban ez a sci-fi rávett arra, hogy ezután minél több hasonló regényt olvassak. Persze, nem csinál belőlem túlélőt, de az az izgalom, amivel mindvégig a kezemben tartottam a regényt… felbecsülhetetlen. Érdekesen és nagyon jól dramatizálva volt felépítve a regény, a helyszínek és szereplők közötti ugrálás profizmusra utalt. Úgy fokozta a hangulatot, hogy az utolsó 10 oldalt az ágyamon guggolva olvastam – pedig tényleg tudtam, mi lesz a vége.

Nem tagadom, egy-két kémiás és matekos részt itt-ott átugrottam, mert tudtam, hogy ha ötvenszer olvasnám el figyelmesen, akkor sem érteném meg… de a lélektani dolgok (természetesen a lehető leghumorosabban tálalva), a cselekmény és a – mondjuk csak ki – totál ideg és „téglát szaró” földiek párbeszédei eszméletlen érdekesek voltak. Nem is csoda, hogy alig több, mint egy nap alatt kivégeztem ezt a regényt. Nem lehet letenni, de tényleg! Sok könyvre szokták ezt mondani, de ezt most komolyan gondolom.

Lényegében szerintem nagyon megérte belevágnom egy ilyen sci-fibe. Már most lesem, hogy mi lesz a következő űrben játszódó vagy ehhez hasonló olvasmányom. Persze, mindig kell egy Mark Watney-féle humorzsák, úgyhogy nehéz lesz ennél jobbat találnom. 

Ez a könyv még másodszori olvasásra is letehetetlen volt. Azon kaptam magam, hogy csinálgatok ezt-azt, elmegyek erre-arra, de folyton csak azt várom, hogy leülhessek és kezembe vehessem ezt a vaskos, mégis tökéletesen a kezembe illő könyvet. Képes voltam még egy fesztiválra is elvinni magammal, és minden délután olvasni belőle pár fejezetet, akármennyi ember zajongott körülöttem. Ami azt illeti, ezzel a regénnyel még barátkozni is könnyű volt…

Komolyra fordítva a szót: nem éreztem még ilyen jónak egyetlen fantasyt sem A gyűrűk ura óta (amiről ugyan már tudom, hogy nem fantasy, hanem 20. századi mitológia, de mivel ezt tartják a műfaj megalapítójának, nem vitatkozom). Ennek oka biztosan az, hogy Martin nagy példaképe Tolkien – azonban ő nem elégedett meg egy „második Tolkien-féle mitológiával”. Attól sokkal-sokkal különbözőbbet alkotott. Azt hinnénk, ez hátrány, de nem. A 21. századnak ilyen fantasy kell: tele erőszakkal, árulással, szexualitással, kemény szavakkal és még keményebb, erősebb karakterekkel (nem feltétlen férfiakkal). Ez a siker titka. Martin rájött, hogyan írhat sikerkönyvet, és egy „kis” profizmussal sikerült is neki.

Maga a történet talán már mindenkinek ismerős, valószínűleg annak is, aki még a sorozatot sem látta. Hisz ki ne futott volna már bele egy platinaszőke lány képébe, amint sárkányok veszik körül, ki ne találkozott volna már olyan mémekkel, hogy „You know nothing, Jon Snow”? De az alaptörténet nem elég ahhoz, hogy valóban megszeressük ezt a regényciklust. Ahogy az író is fogalmaz a köszönetnyilvánításában: „az ördög a részletekben rejtőzik”. És a részletek azok, amik elmozdítják az embereket az egyszerű rajongástól a szinte már vallásos imádatig. Az a sok név, helyszín, csata és történet… minden, ami e 900 és még (egyelőre) négyszer 900 oldal mögött van. Hihetetlenül soknak tűnik, mégsem elég. Ebből soha nem elég!

Mint már említettem, másodszor olvastam ezt a regényt, így néhány dolgot észrevettem, ami elsőre nem tűnt fel. Ennek elsősorban nem az az oka, hogy már olvastam a folytatásait is (mert egyébként olvastam azokat is, de az jó pár éve volt), hanem hogy most a sorozat meghaladta a regényeket, és olyanokat tudtak meg a rajongók, amiket a könyvekben nem olvashattak. Így én is felfedeztem dolgokat, ezeket röviden ecsetelném.

A „Rhaegar + Lyanna = Jon” egészen múlt vasárnapig csak egy tetszetős rajongói elmélet volt, azonban a 6. évad utolsó részében kiderült, hogy ez az elmélet tényleg igaz, hatalmas örömet okozva ezzel a legtöbb rajongónak. Ennek tudatában olvastam már én is az első részt, és fel is tűnt, hogy Ned akárhányszor a nővérére gondol, mindig felidéződik benne az utolsó mondata számára: „Ígérd meg, Ned!” – és véleményem szerint elég valószínűtlen, hogy csupán azt akarta vele megígértetni, hogy hazaviszi majd a holttestét Deresbe. Nem, nem, a kisfiát akarta megvédeni az új királytól. Illetve egyszer az is feltűnt, hogy amikor Ned a fattyakról elmélkedett, egyből eszébe jutott Rhaegar Targaryen. Na vajon miért…?

A következő talán csak a véletlen vagy a fordítás (vagy a véletlen fordítás) műve, de engem megállított az olvasásban ez a mondat: „– A fiú mindig is biztos kézzel mászott a múltban – mondta elgondolkodva Luwin mester.” Bran, az újdonsült háromszemű holló most már nem fizikailag mászik, mint korábban (a múltban), hanem mindent lát, ami a múltban történt. Nem tudom, szándékos volt-e ez, de fantasztikus, hogy így lett lefordítva!

Talán meglepő, de nekem majdnem a legelejétől Sansa volt a kedvencem, annyira bele tudtam magam élni a helyzetébe. Persze az elején tényleg egy buta kislány volt, de ki nem buta kislány 13 évesen…? Én személy szerint pontosan ugyanúgy viselkednék ebben a kegyetlen világban, mint ő. Ezért is olvastam most még nagyobb érdeklődéssel a részeit, mint korábban, és felfedeztem, hogy miután Eddard megölte Ladyt, Sansa farkasát, egyre rosszabbra fordult a lány sorsa. Többé nem volt ott vele, ezért is nem tudta senki megvédeni a rá váró borzalmaktól. Ahogy erre Eddard is rájött nem sokkal utána, hogy megtudta, Bran farkasa mentette meg a fiú életét.

A másik nagy kedvencem Kisujj, aki persze csak antihősként kedvencem, de annak teljesen tökéletes. Vele kapcsolatban az tűnt fel, hogy először és másodszor is ő sodorta bajba Tyrion életét. Először Bran gyilkossági kísérlete kapcsán, később pedig Joffrey megmérgezésével. Hisz nincs is annál hihetőbb magyarázat, mint hogy az Ördögfióka a hírnevéhez „méltóan” gyermekeket öl. Kisujj pedig pontosan tudja, hogy a legtöbb ember csak a külső alapján ítél, így ezt ki is használta. Ha már a külsőnél tartunk… egy felnőtt férfi tényleg képes nőként tekinteni egy kislányra (nevezetesen Sansára), csak azért mert emlékezteti régi nagy szerelmére, Catelynre? Talán mégsem olyan okos ez a Lord Baelish?

Még több érdekességre is felkaptam a fejem, de talán ezek ragadták meg legjobban a figyelmem. Az biztos, hogy nem volt unalmas az újraolvasás, akkor sem, ha már többször láttam az első évad részeit, és pontosan tudtam, hogy mi fog történni a szereplőkkel. Ami a legjobban tetszett most, az Ned és Jon alakja volt. Nedre másképp tekintettem, hogy tudtam, nem az ő fattya Jon, Jon pedig meglepően humoros volt – erre egyáltalán nem is emlékeztem. Kicsit Harry Potterre emlékeztetett (főleg, amikor Szellemmel beszélget, az teljesen olyan, mint mikor Harry Hedviggel tanácskozik nagy magányában.)

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki még nem olvasta. Illetve nem árt újraolvasni sem, tekintve hogy én is mennyi minden újdonságot felfedeztem benne. Nem is csoda, ennyi részletet elsőre nem lehet befogadni. Örülök nagyon, hogy megint a kezembe vettem.