Nem hittem a szememnek, amikor megláttam, hogy Lewis sci-fit írt. A kettő valahogy annyira nem akart összeférni, hogy ötször is megnéztem, ez ugyanaz a C. S. Lewis, akit én ismerek? De ugyanaz volt. Végül hát elolvastam ezt a regényt, és mennyire örülök, hogy így történt! Nem mondom, hogy életem legizgalmasabb olvasmánya volt, de tanulságos és érdekes volt. Igyekszem kifejteni, miért.

Le kell szögezni, hogy mivel ez a könyv 1938-ban jelent meg először, nem lesz megfelelő a mai tudományos világképnek. Nagyon sokszor mosolyogtam a naiv elképzeléseken: hogy hogyan néz ki egy űrhajó, hogy milyen az űr és hogy a Marson lehet élni… de aztán belegondoltam, hogy a 20. század elején valószínűleg ezek voltak a legfejlettebb elképzelések, és hogy Lewis nem buta volt, egyszerűen csak úgy gondolkodott, ahogyan a kortársai. Sőt, ő lényegében tovább is gondolta a tudományt, de egy író-nyelvész- teológus miért is ne tehetné meg? Nem magyarázta el például, hogyan működik az űrhajó, de olyan részletesen leírta az űrutazás élményét, hogy olyat rendes sci-fiben nem is igen találni – hisz az már mindenkinek olyan „alapvető”, hogy az asztronautákat fellövik az űrbe. Az űr-menny párhuzam volt az első lényeges elmélet a regényben, és megint csak mosolyogtam rajta először. De ahogy kifejtette, az csodálatos volt! Ezt elmondani nem tudom, ehhez tényleg el kell olvasni…

A cselekményt nem nevezném lélegzetelállítóan izgalmasnak, de azért valami mégis mindig hajtott tovább az olvasásban. Talán a kíváncsiság, talán az elszántság, hogy „csak azért is megtudom, milyen sci-fit írt Lewis” – de könnyen lehet, hogy lényegében csak azért olvastam tovább, mert tetszett. Nem tudom megállapítani, valamiért mégis befejeztem. Úgy gondolom egyébként, hogy a 100. oldal után indulnak be az események, és onnan a legérdekesebb a regény. Addig csak a bevezetés van, a Malacandra leírása és Ransom megismertetése az olvasóval. Ami persze rendkívül fontos, mert anélkül értelmetlen lenne a regény további része.

A cselekménnyel ellentétben a teológiai – bár inkább filozófiai – fejtegetések annál izgalmasabbak voltak. Amiket Oyarsa mond Ransomnak, és amiket tapasztal Ransom a Malacandrán, nagyon tanulságosak. Szívesen adnám ezt a regényt kistinik kezébe… talán nem fognák fel a párhuzamokat, de őszintén szólva, szerintem én sem fogtam fel belőle mindent. Ettől függetlenül úgy érzem, megérintett. Csak sejtem, hogy Oyarsa olyan, mint egy helytartó, és arra is csak tippelni tudok, hogy Maleldil Isten malacandrai megnevezése, és hogy az eldilek a mi angyalaink – csak nálunk eltűntek, még annyira sem látszanak, mint Malacandrán, mert mi már mind görbültek vagyunk… és mind olyanok akarunk lenni, mint Oyarsa, ezért gyűjtünk aranyat („a Nap vére” – hát mennyire csodálatos már ez az elnevezés?), tudást, hatalmat. Nem elégszünk meg az építkezés, a vadászat, a művészet és a költészet örömével. Mi „fejlettebbek” vagyunk annál. Annyira „fejlettek”, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kiírthatnánk a malacandrai lakosokat, mert az evolúció ezt követeli tőlünk.

Egyébként egy meglepően modern felfogás is helyt kapott a regényben: a Föld „elfáradása” és emiatt új otthon, új bolygó keresése az emberiségnek. Bevallom, legutoljára a Csillagok között c. filmben hallottam hasonlót, és ahogyan az elvarázsolt, úgy ez szintén magával ragadott. Mert azért nem mindennapi, hogy egy 1938-ban élő filológus(!) azon gondolkodjon, hogy el fog pusztulni a bolygónk… Persze, lehet, hogy csak én vagyok műveletlen e téren, és már sokkal régebb óta keresnek megoldást a globális felmelegedésre, mint ahogy azt sejteném.

Érdekesek voltak még a nyelvészeti fejtegetések is: nosztalgikus hangulatba kerültem tőle, és szívesen olvasgattam – mivel én egyébként ilyeneket is tanulok a magyar szakon, csak hát a nyelvészet nem éppen a kedvencem. De ilyen tálalásban abszolút érdekessé tud válni! Azon is elgondolkodtam, hogy Lewis vajon féltékeny volt, amiért jó barátja, Tolkien több csodálatosan kidolgozott nyelvet is megalkotott, ezért ő is akart valami hasonlót kicsiben? Persze, nem szeretnék ennyire lekicsinylő hangnemben beszélni Lewisról, de valamiért ez ugrott be többször is.

A regény legvégén pedig egy utolsó fejezetben és egy utóiratban is megpróbálja az olvasókat becsapni Lewis: azzal, hogy elhiteti velünk, ez tényleg megtörtént egy barátjával, és ő segített neki leírni egy sci-fiben. Jó trükk, Lewis bácsi, jó trükk! Ha nem tudom, hogy a Marson Mark Watney is éppen hogy csak nem halt meg, még talán el is hiszem.

Minden összevetve, egy rendkívül érdekes és tanulságos olvasmány volt ez a kis regény. Nem bánom, hogy időt szántam rá. Azonban nem azoknak ajánlom, akik a hard sci-fit kedvelik, inkább azoknak, akik szeretnek elfilozofálgatni arról, hogy mi is az ember valójában, és hogy Isten miért ilyennek teremtett minket…

Van egy olyan (rossz vagy jó?) szokásom, hogy nem nézek utána a könyvnek vagy filmnek, amiről kritikát írok, csak amennyire feltétlenül szükséges. Ezt azért teszem, hogy ne befolyásolja semmi az olvasatomat. Most is így tettem, ezért csak tippelni tudok, hogy ki is lehet ez a szerző: mert lényegében ő egy olyan ember, aki túlélne másfél évet a Marson. Vagy csak nagyon jól tud hazudni… ezt nem tudtam eldönteni, mivel negyed, sőt egytized olyan okos sem vagyok, mint ő vagy, mint Mark Watney, a fantáziaszüleményének főszereplője. De bevallom, teljesen elhittem, hogy ez a marsi kaland akár még lehetséges is lenne. Annyira reálisan, életközelien írta le, hogy nem lennék teljesen kétségbeesve, ha egy Mark Watneyval kilőnének a Marsra. Egyedül persze totál beszarnék és még azt a harminc solt sem élném túl, amire elég az élelem.

A filmet egyébként láttam úgy egy fél éve, de a mostani olvasásomat ez nem befolyásolta, mivel teljesen elfelejtettem (van egy ilyen jó szokásom). De az nagyon nagy hiba volt, hogy miután befejeztem a könyvet, egyből nekiálltam megnézni a filmet is. Számomra olyan más volt a kettő hangulata, hogy az teljesen összezavart. A könyv olvasása közben végig azt éreztem, hogy Mark a világ (de legalábbis a Mars… haha) legokosabb embere, és csak ő lenne képes túlélni ezt a „kis” kalandot… rengeteg, ismétlem rengeteg szenvedéssel és leleményességgel. Ezt az érzetet a film nem adta át. Amikor Marknak szenvednie kellett volna, a filmben valahogy volt neki egy emelő gépezete, és nem kellett órákon keresztül rámpát építenie. Amikor Mark majd’ meghalt a hosszú utazás során, és a Lakból összeeszkábált sátor volt a menedéke, a filmben vidáman vezetgetett és egy hiper-szuper menő sátorban hesszelt. Eléggé leegyszerűsítették, na. Viszont a látvány… azt nem tagadom, hogy a könyvből (természetesen) hiányzott, és a film pótolta minden fantázia-hiányosságomat.

Visszatérve a könyvre. Sokan és nagyon sokszor mondhatták már, hogy mennyire humoros és szórakoztató, ezért én ezt nem is ecsetelném tovább. Annyi biztos, hogy Mark Watney a valaha volt legszórakoztatóbb marslakó, a bolygója legjobb botanikusa és az első igazi űrkalóz. Komolyra fordítva a szót: az ő narrációjában lehetetlen volt unni az elbeszélést, akármennyire is tudományosan volt megírva az egész. Igazi hard sci-fi, ha élhetek ezzel a szóval (amit amúgy én is csak pár napja tanultam meg). Azonban ez a sci-fi rávett arra, hogy ezután minél több hasonló regényt olvassak. Persze, nem csinál belőlem túlélőt, de az az izgalom, amivel mindvégig a kezemben tartottam a regényt… felbecsülhetetlen. Érdekesen és nagyon jól dramatizálva volt felépítve a regény, a helyszínek és szereplők közötti ugrálás profizmusra utalt. Úgy fokozta a hangulatot, hogy az utolsó 10 oldalt az ágyamon guggolva olvastam – pedig tényleg tudtam, mi lesz a vége.

Nem tagadom, egy-két kémiás és matekos részt itt-ott átugrottam, mert tudtam, hogy ha ötvenszer olvasnám el figyelmesen, akkor sem érteném meg… de a lélektani dolgok (természetesen a lehető leghumorosabban tálalva), a cselekmény és a – mondjuk csak ki – totál ideg és „téglát szaró” földiek párbeszédei eszméletlen érdekesek voltak. Nem is csoda, hogy alig több, mint egy nap alatt kivégeztem ezt a regényt. Nem lehet letenni, de tényleg! Sok könyvre szokták ezt mondani, de ezt most komolyan gondolom.

Lényegében szerintem nagyon megérte belevágnom egy ilyen sci-fibe. Már most lesem, hogy mi lesz a következő űrben játszódó vagy ehhez hasonló olvasmányom. Persze, mindig kell egy Mark Watney-féle humorzsák, úgyhogy nehéz lesz ennél jobbat találnom.