Már igazán nem tudok meglepődni azon, hogy még mindig sikerül újabb és újabb Szabó Magda-kincseket találnom. Nem lepődtem meg tehát most sem, hogy az utolsó mondat elolvasása után úgy csuktam be a könyvet, hogy „hát, ez piszok jó volt”. Szabó Magda nem tud hibázni. És én valószínűleg azért imádom az ő regényeit olvasni, mert minden álmom, hogy egyszer úgy tudjak írni, mint ő. Hogy ilyen kifordultan és nem mindennapi módon tudjam átadni át a szereplők érzelmeit, vágyait, szenvedéseit. Mert ez valami hihetetlen – számomra legalábbis utánozhatatlan.

A regénybe eleve azért kezdtem bele, mert mindig is érdeklődve olvastam Ábrahám és Izsák történetét, illetve figyelmesen hallgattam a hozzá fűzött magyarázatokat – de ezek után, ha valaki megkérdezi tőlem, mi ennek a bibliai történetnek a lényege, kezébe adom ezt a könyvet. Mert én soha nem tudnám megfogalmazni, miért hajlandó valaki feláldozni a saját gyermeke életét… Szabó Magda azonban – rendkívül művészien – hozzáadott valamit a hagyományos magyarázatokhoz. Valamit, ami hitelesebb és mindennél kevésbé álszentebb magyarázat, kitűnve ezzel a többi közül.

A pillanat, amikor elkezdtem azt gondolni, hogy ez egy zseniális regény, akkor volt, mikor rájöttem, hogy itt bizony a felnőttek a gyerekek, és a gyerekek az igazi felnőttek. Főleg Hugi és Miklós. Az ő gondolataikba eleinte nem láthattunk bele, csak a regény második felében, ezért nem is lehetett őket többre tartani, mint Ádámot, Gyurit vagy Mártát. De megismerve őket… letaglózott az a sok bölcsesség, amiket mondogattak. Illetve nem. Alig szólaltak meg, csak ha muszáj volt, és akkor sem azt mondták, amit szerettek volna. Főleg Hugi… az már szinte fájt, hogy mennyire nem mondott ki semmit, pedig mennyi mindent kellett volna elmondania! Lényegében már az esküvője előtt elrontotta az egész életét csupán amiatt, hogy túl sok olyat mondott, amit nem szabadott volna, és semmi olyat, amit kellett volna. Aztán, mikor végre fel merte tenni a legfontosabb kérdést, az írónő többet nem engedett betekintést a fejébe. Nem tudhattuk meg, hogyan reagált. Nem lehettünk tanúi annak, ahogyan összetörik – helyette én törtem össze. Engem vágott agyon az a „Nem. Fontos?”.

Hugi egyébként szerintem a legkompilkáltabb és legizgalmasabb karakter volt a regényben. Mindig is sikerült úgy imádnom Szabó Magda főhősnőit, hogy nem értettem meg őket teljesen. Sikerült úgy együtt éreznem velük, hogy fogalmam sem volt, mit is érezhetnek valójában, mert soha nem mondják el a teljes igazságot. Valamiért mégis szerethetők ezek a lányok, jelen pillanatban Hugi, vagyis Gál Gabriella nyűgözött le.

Az intertextusok biztosan izgalmasak azoknak, akik értékelik az ilyet, én csak A kőszívű ember fiai részletnél kaptam fel a fejem, de úgy összességében nem igazán értettem, miért voltak fontosak ezek a dőlt betűs részek. Persze, tudom, hogy Szabó Magda ekkor nagyon kísérletező kedvében volt, és hogy nem akart több „lektűrt” írni (bár, szerény személyem szerint a leglektűrösebb lektűrje is többet ér, mint manapság egy-egy szépirodalomnak csúfolt borzalom), de nekem nem igazán jött be ez az újítás. Viszont mindez eltörpül a csodás történet, a rengeteg érzelem és a fantasztikus karakterek mellett. Méghozzá olyanok voltak ezek a karakterek, hogy az elején egytől egyig mind unszimpatikusak voltak, majd megismerve őket, szinte mindegyiket meg lehetett kedvelni. Hát, mi ez, ha nem zsenialitás?

Egyszóval: csoda. Ez a kisregény egy újabb csoda, és Szabó Magda most már hivatalosan is a kedvenc írónőm.

„A világ szétdarabolható entitások nyers magjává zsugorodott. A dolgok nevei a dolgokkal együtt fokozatosan feledésbe merültek. Színek. Madárnevek. Ehető dolgok nevei. Végül minden igaznak vélt dolog neve. Törékenyebbek mint valaha gondolta volna. Eddig vajon mennyi veszett oda? A szentnek hitt nyelv megfosztva referenseitől s ezáltal a valóságtól. Felemészti magát mint minden ami megpróbálja megtartani a hőt. Hogy idővel örökre kihunyjon.”

Érdemes életben maradni egy halott világban? Folyamatosan ez a kérdés járt a fejemben a könyv olvasása közben. És hogy érdemes-e egy ilyen világban felnevelni egy gyermeket, aki lényegében egész életét a haldokló világ és a haldokló apja társaságában tölti. Nem hinném, hogy a regény választ adott volna rá. Nem okoskodott. Bemutatta, hogyan viselkedett ez a két szereplő a világ vége után, de nem akart morális értékeket közvetíteni. Az apa ezt tette, hogy jól tette-e vagy sem, azt nem tudhatjuk. Ilyet csak akkor tudhat meg az ember, ha át kell élnie. És félő, hogy ez vagy a következő generáció ezt megtudja.

Egy olyan disztópia volt ez, ami nem a kalandokról, nem az emberiség megmentéséről szólt – csupán a tűz hordozásáról. A jókról, akik nem térnek le az útról. Akik nem akarnak másokat megmenteni, de a lehető legkevesebb életet szeretnének megnyomorítani vagy kioltani annak érdekében, hogy ők tovább élhessenek. Élni akarnak, de ki tudja miért? Mennek az úton, valami cél felé, hogy mégis hová tartanak? A semmiből a semmibe…

Tévedtem azzal kapcsolatban, hogy a könyv jobban meg fog viselni, mint a film. Az valahogy sűrűbb volt, és a színészek játéka nagyon sokat hozzátett az „élményhez” – annyira, hogy azt a felétől bőgve néztem. Itt azonban annyi hatást váltott ki belőlem, hogy néha libabőrös lettem a borzalomtól, és el-elmosolyodtam a kisfiú megszólalásain. Azok valóban meghatóak voltak. Örültem volna, ha néha ő a fokalizátor, és nem csak a párbeszédekből ismerhetjük meg. Ha néha elmeséli az álmait, az érzéseit, és nem a félmondatokból kéne kihámozni az igazi személyiségét. Mert egy angyalnak volt ábrázolva, az tény… de csodás lett volna egy ilyen tiszta lélek működésébe bepillantást nyerni. Ellentétben az apjáéval, aki csak azért élt, hogy életben tarthassa ezt a tiszta lelket. Isten igéjét, ahogy ő fogalmazott.

A központozás hiányát elég zavarónak és érthetetlennek tartottam. Szerintem az összeolvadás illúziójához tökéletesen elég lett volna a fejezetek hiánya és a párbeszédek jelöletlensége. A magyar nyelvnek kellenek vesszők, már bocsánat. Bánk bán óta tudjuk. Nem is értem, a Magvető ezt miért engedte. Miért gondolta, hogy olyan fontos megtartani az angol szöveg e sajátosságát…

Mint mondtam, nem volt olyan sűrű és szívbe markoló élmény a könyv olvasása, mint a film végigszenvedése (de a lehető legkellemesebb szenvedés volt ez), de azért sokat jelentett. Pár dolog világosabbá vált, a párbeszédeket jobban át lehetett gondolni, a lelkekbe jobban bele lehetett látni – de a tragédiát valahogy kevésbé tudta ábrázolni. És ez furcsa. Nagyon-nagyon kevés könyv van, aminél ezt érzem. Persze, voltak nagy mondatok, amik elmondták a lényeget, de ezek eltörpültek a menetelés és az élelemszerzés részletes leírásai között. Nem mondom, azok is rettentő fontosak egy ilyen regényben, és mégiscsak szükséges, hogy érzékeltesse a szerző az éhezést és nyomorúságot. De szerintem egy kicsit több komoly párbeszédet elbírt volna a regény. És sokkal több kisfiú-monológot. Mert a legérdekesebb mégiscsak az, hogy hogyan érez, aki már ebbe a világba született bele, és nem látott semmi szépet, kedveset és egészségeset. Bár, talán azért kerülgette az író ezeket a témákat, mert ő sem tudta felfogni, ez milyen lehet. Valahol érthető. Mi még egy szép világban élünk. Kérdés, hogy meddig.

Én ennél sokkal többre számítottam, ha lehetek őszinte. Mindegyik csoporttársam, aki olvasta ezt a regényt, ódákat zengett Bartisról és A nyugalomról. Azt mondták, A vége nem olyan jó, mint A nyugalom, kezdjem csak ezzel, mert imádni fogom, egész biztosan én is beleszeretek Bartisba.

Eleinte azt hittem, igazuk lesz. Tetszett a sztori, a megfogalmazás, a homályosság, a hirtelen megszakított mondatok, a sok-sok ismétlés. Egy igazi kortárs regény, gondoltam. Olyan regény, amit nem kellemes olvasni, de muszáj folytatnom, mert odaszögez a székhez, gondoltam. Aztán már túl sokkoló és elborzasztó lett, és le kellett tennem, másik, könnyebben emészthető regényt kellett elővennem, mert ha ezt most folytatom, felvágom az ereim a hegedűhúrokkal, gondoltam.

Eleinte cimkéztem is teljes gőzzel, tele van jelölésekkel a regény első fele. Aztán rájöttem, hogy a csak regény első fele volt cimkézendő, a másodikban vagy ugyanazt mondja el egy kicsit több információval, vagy nyomdapapírt nem tűrő mocsokságokat ábrázol. Persze, miért kéne kellemes legyen egy realista regény? Semmi oka nem lenne arra, hogy olyan legyen, ami nekem tetszik. Hisz nem olyan széplelkűeknek íródott, mint amilyen én vagyok.

A főszereplő unszimpatikus és undorító, mint a legtöbb ilyen regényben, az anyját csak gyűlölni lehet, de ez sem meglepő, Eszter túlságosan kilóg a képből, de ez volt a cél, Judit pedig az alig jelen levő, de a legérdekesebb karakter számomra. Nem csak a hegedű miatt, hanem azért, mert ő képes volt kilépni a mocsokból, és otthagyta a háta mögött az életnek nem nevezhető múltját. Aztán persze a jövő sem kedvezett neki, de ő legalább megpróbálta.

Másik kedvencem a plébános, de ez megint csak a széplelkem számlájára írható. És bosszantott, hogy ennyire céltalan volt a jelenléte. Ha már egyszer pap a hitetlen világban, a még hitetlenebb főszereplő társaságában, miért ne próbálna segíteni rajta, úgy igazán? Mert én arra számítottam, hogy legalább a könyv legvége olyan lesz, amilyennek én szeretném, de nem. Nem mintha meglepődtem volna. Nem mintha happy endre vágytam volna. Pont hogy nem. Azt akartam, hogy a főhős nézzen már végre alaposabban tükörbe, és vegye be az összes gyógyszert, amit az orvos felírt neki…

Nem igazán értettem, mi a logika a függőbeszéd és a kötőjeles párbeszédek váltogatása között. Próbáltam először lélektani magyarázatot találni rá, összevetettem, hogy mikor kivel beszél a főhős, de üssetek meg, én nem fedeztem fel logikát benne. Pedig nagyon szerettem volna, és fontosnak is tartom ezt a kérdést.

Azért volt jó pár dolog, ami mégis tetszett a regényben: az időbeli ugrások, a késleltetett rádöbbenések, a testvérek párbeszédei, a színházi utalások és egy-egy káromkodás azért fantasztikusan oda tudott vágni (pl. „- Aha – mondta, és fel se nézett, kente tovább a kurva vajaskegyerét.”).

„…kár összetéveszteni a trágárságot az őszinteséggel” – számomra ez a legjellemzőbb mondat erre a regényre. Értem én, hogy kortárs, és hogy menő így beszélni, meg hogy ez közelebb hozza hozzánk a szöveget (?), de én legtöbbször túlzásnak éreztem. Egy idő után kényelmetlen volt olvasni. Ez lett volna a regény célja? Hogy ne élvezzük? Elidegenítés volt az egész? Könnyen lehet. De, hogy én sem olvasok többet Bartistól, az is biztos. Ha már az állítólagos legjobb regénye sem tetszett, inkább meg sem próbálom a többit. 

Mi jó egy népnek? A szabadság vagy a fegyelem, a kordában tartás? A túlzott szigor vagy az annál is lazább, szinte már láthatatlan kötelek? Manapság – de talán mindig is – gyakori beszédtéma ez, és az ehhez hasonló kérdésekre adott válaszok soha nem egyértelműek. Nem tud senki olyat mondani, ami mindenkinek jó lenne. A káosz, a forradalom egy pár napig, pár percig megfelel. Aztán a tömegbe lőnek, lecsendesítenek. Lehet, hogy végül győzni lehet, de aztán jönnek a hétköznapok, és valami megint nem tetszik. Valami megint nem úgy működik, mint ahogy szeretnénk. Mert egyre többet szeretnénk.

Nem volt annyira erős és sűrű és izgalmas és hatásos regény ez, mint A fehér király, de a Máglya valahol mégis sokat mondott. Dragomán megélt egy kort, amire az én korosztályom már nem emlékezhet, mert utána vagy éppen annak a végén születtünk. A szüleink történetei ugyan megőriztek számunkra egy-két másodlagos emlékképet, de nagy valószínűséggel a szüleink nem a történések sűrűjében voltak. Dragomán regényeinek a főhősei pedig igen. Emma, a nagyapja, a nagyanyja, Krisztina, Réka, Bertuka, Bátykó és Miklós olyan dolgokat éltek meg, amiket mi csak a történelemkönyvekből ismerünk. Emma pedig elénk tárja mindenki életét, elmeséli, kibeszéli magából, még azt is, amit nem ő élt át – nagymama E/2-es monológjai ugyanis számomra az Emma által elismételt mondatok voltak, amiket a nagyanyja mondott neki valamikor és ő most újra elmondja. Talán neki, talán nekünk, de mindenképpen hozzá szólva.

A lassúságát azzal próbáltam magyarázni, hogy itt nem kisfiú az elbeszélőnk, hanem egy fiatal lány, aki éppen megtalálja önmagát, akinek minden mozzanat fontos az életében, aki mindent szeretne megörökíteni, elbeszélni, megélni és túlélni. Fontosak számára az álmok, a rezdülések, a hangyák, az árnyékok, a szellemek és az érintések. Mindent elénk tár, hogy aztán abból próbáljunk meg összerakni valamit. Talán túl sokat is mond egyszerre, talán könnyebb lenne az olvasónak egy fele ilyen hosszú regényt elolvasni és megemészteni. De miért kíméljen minket a szerző? Az akkor élőket sem kímélte senki… ahogy az azelőtt élőket sem, és az azelőtt élőket sem. Minden generációnak túl kellett élnie egy nemzeti tragédiát. A 20. századiak több ilyet is átéltek, a legutóbbi pedig a kommunizmus volt, amiről ez a regény majdnem szólt. Azért csak majdnem, mert itt már csak a nyomok, az emlékek látszanak. Azok az emlékek, amik mára elhalványultak, amikre mi már nem emlékszünk. De mégis fontos, hogy emlékezzünk, nehogy bármi hasonlót elkövessünk. Vagy még ennél is rosszabbat.

Nem akartam, de valamiért mindig a Für Elise jutott eszembe az olvasás közben. Hogy mennyire hasonló a kettő, az mégis mennyivel zseniálisabb volt… ez nem fair, tudom, de az elbeszélők hasonlósága miatt képtelen voltam nem összevetni a kettőt – és rájönni, hogy Szabó Magda jobb volt. Jobban felfogta, mit érez egy lány. Talán csak annyi volt az előnye, hogy ő tényleg átélte mindezt, nem csak elképzelte, milyen lánynak lenni. A leginkább akkor éreztem, hogy az író és az elbeszélő nem egynemű, amikor arra került a sor, hogy Krisztina és Emma kibékültek és barátok lettek. Ott egy kicsit felhúztam magam: majdnem egy év civakodás és gyűlölködés után elég egy apró közös csíny, és máris legjobb barátnők az ősellenségek? Ugyan már! Pedig borzasztóan vártam, hogy szó legyen még Krisztináról, a viselkedése ellenére nekem az elejétől kezdve nagyon szimpatikus volt, és meg is értettem az indítékait – viszont így elsunnyogni egy fontos szálat… elég kiábrándító volt.

Ami kellemes meglepetés volt: nem volt olyan karakter a regényben, aki színtiszta fekete vagy fehér lett volna. Se a rajztanár, se a könyvtárosnő, se maga Nagymama, se Emma, se az apja… mind tettek jókat és rosszakat is, viselkedtek kedvesen és elviselhetetlenül is. Nagy taps Dragománnak, hogy ezt ilyen szépen ábrázolta. Talán nem szándékosan, csak életbeli tapasztalatai alapján, de számomra ez nagy pozitívum. Ahogyan az erdélyi tájszavak is, amit már A fehér királyban és az Oroszlánkórusban is örömmel fedeztem fel. Ezért is nagy élmény eredeti nyelven olvasni egy könyvet: más nyelvben ugyanis nem tudják a punga és a szatyor, vagy a burján és a gaz között érzékeltetni a különbséget.

Az üzenete komoly, a cselekménye szintén, de az egésznek a megvalósítása… mint már mondtam, nem volt annyira zseniális, mint A fehér királyban. Ott nagyobb erejük volt a szavaknak, nem veszett el a sok részletben a lényeg – itt viszont a sok boszorkánykodás közepette már-már el is felejtettem, hogy mindez a rendszerváltás után játszódik közvetlenül, ráadásul Erdélyben. Nem lett leírva egyszer sem, talán azért, mert Dragomán úgy gondolja, nem ez a lényeg, de akkor miért is utalt mindig Ceaușescura és a diktatúrájára? Mert ő azt élte meg és arról tud beszélni. És arról is beszélt. És ami azután történt. A nagy szabadságról, a kiszabadulásról a ketrecből, a körbe-körbe futkározásról, a rókatáncról, a bizonytalanságról, a céltalanságról. A hirtelen jött Nyugatról, a bőségről, az új dolgokról, könyvekről, filmekről, amik addig elérhetetlenek voltak, és amik most mind bezúdultak ide. Elgondolkodtató ezeket olvasni, mert mi már ebben nőttünk fel, nekünk nem újdonság, hogy bemegyünk egy szupermarketbe vagy elmegyünk a moziba és ott egy tucat film közül választhatunk. Belegondolni is furcsa, hogy milyen lenne mindez nélkül élni. Aztán abba belegondolni még furcsább, hogy pár évtizeddel ezelőtt a szüleink azon gondolkoztak, hogy milyen lenne, ha mindez meglenne az életükben. 

Nagyon erősen küzdöttem ezzel a regénnyel, és korántsem azért, mert rossz volt... egyszerűen csak nem vagyok hozzá elég érett. Még most is így gondolom, úgyhogy hálát adok az égnek, amiért 18 évesen nem fejeztem be, amikor is először elkezdtem.

Ez a monumentális regény nagyon sok rétegű, és nekem a sok-sok rétegből csupán kettő tetszett: a cselekmény, ami tényleg fantasztikus volt és odaláncolta a kezemet a könyvhöz, a másik pedig a Levin-féle filozofikus réteg. Néha ugyan egy kicsit sok volt abból, de én nagy érdeklődéssel olvastam egy – akkoriban talán még nem létezett ez a megnevezés, de ma úgy mondanánk, hogy – ateista vélekedéseit a vallásról és Istenről. A vége különösen is csodálatos volt ebből a szempontból.

A karakterek gyönyörűen vannak kidolgozva, engem főleg Anna személye ragadott meg – ami nem is csoda, hisz ő a címszereplő –, de furcsa módon Vronszkijt is megkedveltem, aki pedig eddigi, csupán filmbeli tapasztalataim alapján nem volt szimpatikus. De a regényben kifejezettem szerettem, amikor ő volt a fokalizátor. Kitty részei mindig izgalmasak és kedvesek voltak számomra, Dollyt rettenetesen sajnáltam, és az ő helyzete sajnos sehogy sem lett megoldódva... Kareninon pedig jókat mulattam (a teljes nevét nem vagyok hajlandó kiírni) – tökéletesen megértem Annát, amiért nem bírta tovább elviselni. A legszívszorítóbb jelenetek pedig Szerjozsa szempontjainál voltak... ott szántam és szerettem a legjobban Annát, és ott értettem meg leginkább, mi is az anyai szeretet.

De természetesen nem csak pozitívat találtam a regényben. Mind Anna, mind Levin okozott számomra csalódást. Ami érthető, hisz Tolsztoj nem feltétlen csak szimpatikusnak akarta bemutatni főbb szereplőit. Levin hozzáállása az élethez, az emberekhez, sokszor Kittyhez (házasságuk után főleg), a végén pedig a saját gyermekéhez – finoman szólva felidegesítettek. A féltékenykedése miatt nem kevésszer kellett mérgesen abbahagynom az olvasást, a gyermekéhez való korai kapcsolatát pedig nem tudtam felfogni… Egyszóval, nem tetszett, hogy ennyire nem akart a való világban élni, hanem csak a könyveit bújta folyamatosan, és onnan csak nagy ritkán lehetett kirobbantani – akkor is képes volt néha a leglehetetlenebb módon viselkedni.

Anna számomra csak annyiban volt csalódás, hogy a kislányát nem tudta megszeretni. Nem tudtam megérteni, egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, hogy nem képes egy anya – aki mellesleg tigrisként ragaszkodik elsőszülöttéhez – nem szeretni a második gyermekét. Az pedig, hogy pontosan azért nem képes szeretni kislányát, mert annyira rajong kisfiáért, számomra nem volt elegendő indok. Sokkal inkább eltávolított a megértéstől, minthogy közelebb vitt volna ahhoz. A megtébolyodása viszont... valami fantasztikusan volt ábrázolva, a regény fénypontja volt.

Nem mondom, hogy én most megértettem ezt a regényt. Úgy érzem, nem sikerült teljes mértékben megfelelően befogadnom. Viszont hibásnak sem érzem magam… a lelki folyamatokat, és azok ábrázolását szerintem sikerült befogadnom, és talán ez most elegendő is. Nem bánom, hogy nem próbáltam jobban odafigyelni a politikai, gazdasági részekre, mert azok nem nekem szóltak, nem az olyan olvasóknak, akik inkább figyelnek a lélektani, teológiai és filozófiai rétegekre.

Talán egyszer újra a kezembe veszem, talán, amikor már házas leszek, amikor már jobban megértem, mi az a gyermeknevelés, mit jelent az anyai szeretet, milyen lehet Istentől eltávolodni… akkor talán jobban is fog tetszeni. De most még csak egy felületes, a cselekményre és az írásmódra figyelő olvasás volt ez részemről. Többet érdemelne ez a regény, azonban tőlem most ennyi tellett.