Olyan sok mindenkinek nem tetszett az új Harry Potter, hogy félve vettem a kezembe. Félve attól, hogy hatalmasat fogok csalódni Rowlingban, és attól, hogy teljesen elrontja majd azt a képet, ami a fejemben már megvan arról a bizonyos „19 évvel később”-ről. Nem vártam tőle sokat, bevallom. De szerencsére sokkal többet kaptam, mint ahogy azt legmerészebb álmaimban el mertem volna képzelni.

Kezdjük ott, hogy ez egy színdarab. Nem filmnek íródott, és főleg nem regénynek. A színdarabban nincsenek belső monológok, nincs igazi lelki ábrázolás – tehát mindent ki kell mondaniuk a szereplőknek (a színészek játéka persze sokat hozzá tehet ehhez, de én speciel soha nem fogok eljutni Londonba, hogy megnézzem…), és a dráma legnagyobb negatívuma ebből eredt szerintem. A fiatal Albus, az idős Albus, Scorpius, Harry és lényegében mindenki olyan dolgokat mond ki, amiket Rowling soha nem mondatott volna ki velük, ha regényt ír. De nem regényt írt, ezért nyáladzania kellett egy kicsit (pl. 14 éves fiúk soha nem fogják egymásnak azt bizonygatni, hogy mennyire szeretik egymást, de valahogy meg kellett oldani, hogy mi erről tudomást szerezzünk. Lehetett volna finomabban is a tudtunkra adni, de hát… )

Néhol karakteridegenséget is felfedeztem, főleg Draco viselkedésében. Vele kapcsolatban kicsit úgy éreztem, mintha egy Draco-mániás lány fanfictionjét olvasnám. Szerethető volt, és ez eddig egyáltalán nem volt jellemző Rowling Draco-ábrázolására. Mindig is a kétszínű, a nagyképű vagy a megtört Dracót kaptuk, ezt a jólelkű Dracót soha nem láthattuk a regényekben. Igaz, hogy sokat változtatott rajta a felesége, de hogy ennyire más ember legyen? Valahogy nehéz elképzelni. És azt is, hogy ilyen fia legyen, pont neki... a legjobb karakter az egész színdarabban! Scorpius az új legnagyobb kedvencem (persze csak Sirius után).

A különbség abban is felfedezhető volt, hogy néha talán erőltetettnek tűnt egy-két poén vagy humorosnak szánt megmozdulás – mégis szükségesek voltak ezek. Mivel a színdarabnak nincs 48 órája, hogy úgy magába szippantson, mint egy regény. Néhány óra alatt kell elszórakoztasson, és pontosan ezért én minden kínos pillanatért megbocsátok!

Megbocsátok, mert az írók visszaröpítettek Harry Potter világába, az ismerős helyre, abba a világba, amiben felnőttem. Nem csak Harryék mentek vissza az időben, hanem én is. Mindenki, akinek a Harry Potter-sorozat jelentette a gyerekkorát. Belecsöppentünk az első, a harmadik, a negyedik és a hatodik részbe, illetve a hetedikbe is. Igazából, lehet, hogy mindegyikbe, de ezek voltak "jelen" leginkább. És szerintem a negyedik rész volt, amit a legerősebben megidéztek. Nevettem, meghatódtam, és újra átéltem mindazt, amiket átéltem korábban. Én, ha akarnék, se tudnék rosszat mondani erre a műre. Már csak azért sem, mert varázsolt nekem néhány fantasztikus órát. Azt hiszem, értem, miért nem tetszik olyan sok mindenkinek ez a rész - mert más. Merőben más.

Talán magyarul olvasva észreveszem majd a hibáit, a gyengeségeit, talán ha látnám színdarabban, az új színészekkel, mást éreznék. De egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy meglepően jó volt. Nagyon sokszor nagyon meglepett, hogy mik történtek abban a 19 évben, és hogy ezután hogyan alakult Harryék élete. A karaktereket tovább mélyítették (külön örültem Ginnynek, még mindig csodálatos egy nőszemély), a kapcsolatokat szépen ábrázolták… mind a régi, mind az új szereplők érdekesek és izgalmasak voltak. A voldemortos-dolog ugyan már-már tényleg túl fanfictionös volt… de talán csak azért gondolom, mert olvastam már néhány ehhez hasonló fanfictiont (na meg Voldemortban pont az volt a legfélelmetesebb, hogy a leghűbb szolgájára is úgy tekintett, mint egy egyszerű eszközre, nem mint egy nőre...). De persze a legeslegjobb fanfiction sem érhet fel Rowling keze munkájával – ezt mindig is tudtam, és örülök, hogy nem kellett megváltoztatnom a véleményem.

A történet most már tényleg teljesen lezárult. És már csak azt sajnálom, hogy nem olvashatok minimum novellákat Scorpius szerencsétlenkedéseiről. :D

Nem hittem a szememnek, amikor megláttam, hogy Lewis sci-fit írt. A kettő valahogy annyira nem akart összeférni, hogy ötször is megnéztem, ez ugyanaz a C. S. Lewis, akit én ismerek? De ugyanaz volt. Végül hát elolvastam ezt a regényt, és mennyire örülök, hogy így történt! Nem mondom, hogy életem legizgalmasabb olvasmánya volt, de tanulságos és érdekes volt. Igyekszem kifejteni, miért.

Le kell szögezni, hogy mivel ez a könyv 1938-ban jelent meg először, nem lesz megfelelő a mai tudományos világképnek. Nagyon sokszor mosolyogtam a naiv elképzeléseken: hogy hogyan néz ki egy űrhajó, hogy milyen az űr és hogy a Marson lehet élni… de aztán belegondoltam, hogy a 20. század elején valószínűleg ezek voltak a legfejlettebb elképzelések, és hogy Lewis nem buta volt, egyszerűen csak úgy gondolkodott, ahogyan a kortársai. Sőt, ő lényegében tovább is gondolta a tudományt, de egy író-nyelvész- teológus miért is ne tehetné meg? Nem magyarázta el például, hogyan működik az űrhajó, de olyan részletesen leírta az űrutazás élményét, hogy olyat rendes sci-fiben nem is igen találni – hisz az már mindenkinek olyan „alapvető”, hogy az asztronautákat fellövik az űrbe. Az űr-menny párhuzam volt az első lényeges elmélet a regényben, és megint csak mosolyogtam rajta először. De ahogy kifejtette, az csodálatos volt! Ezt elmondani nem tudom, ehhez tényleg el kell olvasni…

A cselekményt nem nevezném lélegzetelállítóan izgalmasnak, de azért valami mégis mindig hajtott tovább az olvasásban. Talán a kíváncsiság, talán az elszántság, hogy „csak azért is megtudom, milyen sci-fit írt Lewis” – de könnyen lehet, hogy lényegében csak azért olvastam tovább, mert tetszett. Nem tudom megállapítani, valamiért mégis befejeztem. Úgy gondolom egyébként, hogy a 100. oldal után indulnak be az események, és onnan a legérdekesebb a regény. Addig csak a bevezetés van, a Malacandra leírása és Ransom megismertetése az olvasóval. Ami persze rendkívül fontos, mert anélkül értelmetlen lenne a regény további része.

A cselekménnyel ellentétben a teológiai – bár inkább filozófiai – fejtegetések annál izgalmasabbak voltak. Amiket Oyarsa mond Ransomnak, és amiket tapasztal Ransom a Malacandrán, nagyon tanulságosak. Szívesen adnám ezt a regényt kistinik kezébe… talán nem fognák fel a párhuzamokat, de őszintén szólva, szerintem én sem fogtam fel belőle mindent. Ettől függetlenül úgy érzem, megérintett. Csak sejtem, hogy Oyarsa olyan, mint egy helytartó, és arra is csak tippelni tudok, hogy Maleldil Isten malacandrai megnevezése, és hogy az eldilek a mi angyalaink – csak nálunk eltűntek, még annyira sem látszanak, mint Malacandrán, mert mi már mind görbültek vagyunk… és mind olyanok akarunk lenni, mint Oyarsa, ezért gyűjtünk aranyat („a Nap vére” – hát mennyire csodálatos már ez az elnevezés?), tudást, hatalmat. Nem elégszünk meg az építkezés, a vadászat, a művészet és a költészet örömével. Mi „fejlettebbek” vagyunk annál. Annyira „fejlettek”, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kiírthatnánk a malacandrai lakosokat, mert az evolúció ezt követeli tőlünk.

Egyébként egy meglepően modern felfogás is helyt kapott a regényben: a Föld „elfáradása” és emiatt új otthon, új bolygó keresése az emberiségnek. Bevallom, legutoljára a Csillagok között c. filmben hallottam hasonlót, és ahogyan az elvarázsolt, úgy ez szintén magával ragadott. Mert azért nem mindennapi, hogy egy 1938-ban élő filológus(!) azon gondolkodjon, hogy el fog pusztulni a bolygónk… Persze, lehet, hogy csak én vagyok műveletlen e téren, és már sokkal régebb óta keresnek megoldást a globális felmelegedésre, mint ahogy azt sejteném.

Érdekesek voltak még a nyelvészeti fejtegetések is: nosztalgikus hangulatba kerültem tőle, és szívesen olvasgattam – mivel én egyébként ilyeneket is tanulok a magyar szakon, csak hát a nyelvészet nem éppen a kedvencem. De ilyen tálalásban abszolút érdekessé tud válni! Azon is elgondolkodtam, hogy Lewis vajon féltékeny volt, amiért jó barátja, Tolkien több csodálatosan kidolgozott nyelvet is megalkotott, ezért ő is akart valami hasonlót kicsiben? Persze, nem szeretnék ennyire lekicsinylő hangnemben beszélni Lewisról, de valamiért ez ugrott be többször is.

A regény legvégén pedig egy utolsó fejezetben és egy utóiratban is megpróbálja az olvasókat becsapni Lewis: azzal, hogy elhiteti velünk, ez tényleg megtörtént egy barátjával, és ő segített neki leírni egy sci-fiben. Jó trükk, Lewis bácsi, jó trükk! Ha nem tudom, hogy a Marson Mark Watney is éppen hogy csak nem halt meg, még talán el is hiszem.

Minden összevetve, egy rendkívül érdekes és tanulságos olvasmány volt ez a kis regény. Nem bánom, hogy időt szántam rá. Azonban nem azoknak ajánlom, akik a hard sci-fit kedvelik, inkább azoknak, akik szeretnek elfilozofálgatni arról, hogy mi is az ember valójában, és hogy Isten miért ilyennek teremtett minket…