„…az emberek pedig könnyen esnek abba a hibába, hogy azt hiszik, ha valaki vagy valami nem tudja szavakba önteni a szenvedését, az már nem is szenved”

Ez a könyv a szeretetről, a gondoskodásról, a kedvességről, a békéről, de legfőképpen az elfogadásról szól. A másság elfogadásáról… de hadd ne kezdjem ennyire a dolgok közepébe vágva!

Sok idő után először tartottam a kezemben mesekönyvet, és bevallom, kicsit félve is álltam neki. Úgy gondoltam, 20 éves koromra én már rég kinőttem a kedves kis mesékből, semmi újat nem tudnak nekem mondani (mondjuk ez nem teljesen igaz, mert Andersent a mai napig fel-fellapozgatom). Azonban kellemesen csalódtam ebben a könyvben. Vagy… talán inkább azt kaptam, amire számítottam? Már nem tudok pontosan visszaemlékezni, valamiért azonban mégis rászántam magam, hogy megvegyem A szemüveges szirént és elolvassam. Egyrészt persze azért, mert Dunajcsik írta, aki Izlandon tölti legtöbb idejét, abba az országba pedig rettenetesen szerelmes vagyok – de nem tagadom, hogy nagyon kíváncsi voltam arra is, mit tud nekem nyújtani egy ilyen műfaj. Hát, kérem szépen, olyat tudott nekem nyújtani, hogy ezt a könyvet majd én is meleg szívvel nyújtom át leendő gyermekemnek!

Olvasmányos, nem túl gyerekes, inkább komoly dolgokról szóló, de azért folyton megmosolyogtató és nem utolsósorban izgalmas! Igaz, én – mint azt már említettem – a 20 éves fejemmel viszonylag hamar kitaláltam a csavarokat, és a cselekményt is mindig egy kicsit előre láttam, de egy gyerek szerintem rettenetesen élvezetesnek találná. Nem mindennapi történet, és ha nem mindennapi a kisgyermek, biztosan a kedvencévé válik. Főleg, ha már esetleg látta a Karib tenger kalózait (mert én egy kis hasonlóságot véltem felfedezni a kettő között, de most inkább nem bizonyítanám be, ezt rátok hagyom).

Visszatérve az elején emlegetett elfogadásról… ha nem tudtam volna, hogy a szerző homoszexuális, és ez nem befolyásolta volna az olvasatomat, talán ez a téma elő sem jönne. De mivel pár napja belefutottam ebbe az infóba, és eléggé elcsodálkoztam rajta (miután személyesen ezt egyáltalán nem vettem észre rajta), számomra lett egy allegorikus olvasata is a mesének. Valószínűleg ez szándékos, és még valószínűbb, hogy nem csak én vettem ezt észre – azonban senkit nem szeretnék befolyásolni, úgyhogy, aki naiv olvasó akar maradni, ne olvasson tovább.

A szivárványsirályok számomra a homoszexuálisokat jelképezték. Talán túlzásnak tűnik, hogy egy ilyen témát beemelek egy mesébe, de gondoljunk csak bele: az elfogadás tanát mégis hogyan lehetne hatásosabban elfogadtatni az emberekkel, mint egy mese segítségével? Mind a szülővel, aki felolvassa, mind a gyermekkel, aki befogadja. De az is lehet, hogy csak a gyermekkel, mert egyedül olvas – lényegében azonban pont ez a lényeg: a gyermekeket elfogadóvá nevelni, hogy a társadalmunk javuljon. Nem mondom, engem is eléggé letaglózott, amikor rájöttem, mit is szimbolizálnak a szivárványsirályok… aztán szépen lassan megértettem, hogy ez nem egy alattomos agymosás. Sokkal inkább egy okos tanítás kellemes időtöltéssel kézen fogva.

A vége pedig nem csak megmosolyogtató, de érzékenyebbeknek könnyfakasztó is. Úgyhogy ajánlom mindenkinek, aki kedveli a meséket (legyen az felnőtt vagy gyermek), szereti Izlandot, vagy legalábbis szeretné egy kicsit megismerni a szigetország hangulatát, és van egy-két szabad órája. Szerintem csalódni nem lehet benne – legfeljebb kellemesen!