Mi jó egy népnek? A szabadság vagy a fegyelem, a kordában tartás? A túlzott szigor vagy az annál is lazább, szinte már láthatatlan kötelek? Manapság – de talán mindig is – gyakori beszédtéma ez, és az ehhez hasonló kérdésekre adott válaszok soha nem egyértelműek. Nem tud senki olyat mondani, ami mindenkinek jó lenne. A káosz, a forradalom egy pár napig, pár percig megfelel. Aztán a tömegbe lőnek, lecsendesítenek. Lehet, hogy végül győzni lehet, de aztán jönnek a hétköznapok, és valami megint nem tetszik. Valami megint nem úgy működik, mint ahogy szeretnénk. Mert egyre többet szeretnénk.

Nem volt annyira erős és sűrű és izgalmas és hatásos regény ez, mint A fehér király, de a Máglya valahol mégis sokat mondott. Dragomán megélt egy kort, amire az én korosztályom már nem emlékezhet, mert utána vagy éppen annak a végén születtünk. A szüleink történetei ugyan megőriztek számunkra egy-két másodlagos emlékképet, de nagy valószínűséggel a szüleink nem a történések sűrűjében voltak. Dragomán regényeinek a főhősei pedig igen. Emma, a nagyapja, a nagyanyja, Krisztina, Réka, Bertuka, Bátykó és Miklós olyan dolgokat éltek meg, amiket mi csak a történelemkönyvekből ismerünk. Emma pedig elénk tárja mindenki életét, elmeséli, kibeszéli magából, még azt is, amit nem ő élt át – nagymama E/2-es monológjai ugyanis számomra az Emma által elismételt mondatok voltak, amiket a nagyanyja mondott neki valamikor és ő most újra elmondja. Talán neki, talán nekünk, de mindenképpen hozzá szólva.

A lassúságát azzal próbáltam magyarázni, hogy itt nem kisfiú az elbeszélőnk, hanem egy fiatal lány, aki éppen megtalálja önmagát, akinek minden mozzanat fontos az életében, aki mindent szeretne megörökíteni, elbeszélni, megélni és túlélni. Fontosak számára az álmok, a rezdülések, a hangyák, az árnyékok, a szellemek és az érintések. Mindent elénk tár, hogy aztán abból próbáljunk meg összerakni valamit. Talán túl sokat is mond egyszerre, talán könnyebb lenne az olvasónak egy fele ilyen hosszú regényt elolvasni és megemészteni. De miért kíméljen minket a szerző? Az akkor élőket sem kímélte senki… ahogy az azelőtt élőket sem, és az azelőtt élőket sem. Minden generációnak túl kellett élnie egy nemzeti tragédiát. A 20. századiak több ilyet is átéltek, a legutóbbi pedig a kommunizmus volt, amiről ez a regény majdnem szólt. Azért csak majdnem, mert itt már csak a nyomok, az emlékek látszanak. Azok az emlékek, amik mára elhalványultak, amikre mi már nem emlékszünk. De mégis fontos, hogy emlékezzünk, nehogy bármi hasonlót elkövessünk. Vagy még ennél is rosszabbat.

Nem akartam, de valamiért mindig a Für Elise jutott eszembe az olvasás közben. Hogy mennyire hasonló a kettő, az mégis mennyivel zseniálisabb volt… ez nem fair, tudom, de az elbeszélők hasonlósága miatt képtelen voltam nem összevetni a kettőt – és rájönni, hogy Szabó Magda jobb volt. Jobban felfogta, mit érez egy lány. Talán csak annyi volt az előnye, hogy ő tényleg átélte mindezt, nem csak elképzelte, milyen lánynak lenni. A leginkább akkor éreztem, hogy az író és az elbeszélő nem egynemű, amikor arra került a sor, hogy Krisztina és Emma kibékültek és barátok lettek. Ott egy kicsit felhúztam magam: majdnem egy év civakodás és gyűlölködés után elég egy apró közös csíny, és máris legjobb barátnők az ősellenségek? Ugyan már! Pedig borzasztóan vártam, hogy szó legyen még Krisztináról, a viselkedése ellenére nekem az elejétől kezdve nagyon szimpatikus volt, és meg is értettem az indítékait – viszont így elsunnyogni egy fontos szálat… elég kiábrándító volt.

Ami kellemes meglepetés volt: nem volt olyan karakter a regényben, aki színtiszta fekete vagy fehér lett volna. Se a rajztanár, se a könyvtárosnő, se maga Nagymama, se Emma, se az apja… mind tettek jókat és rosszakat is, viselkedtek kedvesen és elviselhetetlenül is. Nagy taps Dragománnak, hogy ezt ilyen szépen ábrázolta. Talán nem szándékosan, csak életbeli tapasztalatai alapján, de számomra ez nagy pozitívum. Ahogyan az erdélyi tájszavak is, amit már A fehér királyban és az Oroszlánkórusban is örömmel fedeztem fel. Ezért is nagy élmény eredeti nyelven olvasni egy könyvet: más nyelvben ugyanis nem tudják a punga és a szatyor, vagy a burján és a gaz között érzékeltetni a különbséget.

Az üzenete komoly, a cselekménye szintén, de az egésznek a megvalósítása… mint már mondtam, nem volt annyira zseniális, mint A fehér királyban. Ott nagyobb erejük volt a szavaknak, nem veszett el a sok részletben a lényeg – itt viszont a sok boszorkánykodás közepette már-már el is felejtettem, hogy mindez a rendszerváltás után játszódik közvetlenül, ráadásul Erdélyben. Nem lett leírva egyszer sem, talán azért, mert Dragomán úgy gondolja, nem ez a lényeg, de akkor miért is utalt mindig Ceaușescura és a diktatúrájára? Mert ő azt élte meg és arról tud beszélni. És arról is beszélt. És ami azután történt. A nagy szabadságról, a kiszabadulásról a ketrecből, a körbe-körbe futkározásról, a rókatáncról, a bizonytalanságról, a céltalanságról. A hirtelen jött Nyugatról, a bőségről, az új dolgokról, könyvekről, filmekről, amik addig elérhetetlenek voltak, és amik most mind bezúdultak ide. Elgondolkodtató ezeket olvasni, mert mi már ebben nőttünk fel, nekünk nem újdonság, hogy bemegyünk egy szupermarketbe vagy elmegyünk a moziba és ott egy tucat film közül választhatunk. Belegondolni is furcsa, hogy milyen lenne mindez nélkül élni. Aztán abba belegondolni még furcsább, hogy pár évtizeddel ezelőtt a szüleink azon gondolkoztak, hogy milyen lenne, ha mindez meglenne az életükben. 

Dragomán első regényét nem elsőként vettem a kezembe, de nem bánom. Most már értem, miért írta be magát a Nagyok közé, miért van ott minden irodalmi fesztiválon, miért szeretik olyan sokan és miért kötelező olvasmány az egyetemen. Az Oroszlánkórus – a legutóbb megjelent novelláskötete – után ezt még nem értettem teljes mértékben, de A fehér király elolvasása után semmi kifogásom az ellen, hogy mi is beírjuk őt a Nagyok közé.

Úgy tapasztaltam, hogy a gyermekszempontú elbeszélések vagy nagyon jól szoktak sikerülni, vagy nagyon rosszul. Ha valaki nem tud visszaemlékezni, milyen volt 12 évesnek lenni, esélytelen a vállalkozás. Viszont ha valaki képes visszaemlékezni egy olyan időszakra, amit legszívesebben elfelejtene, és még arra is képes, hogy mindezt részletesen és izgalmasan elő is adja – akkor ott garantált a siker. Dragomán úgy szedegette össze az emlékképeit, hogy mindannyiunkra hasson, hogy minden magyar, aki ezt olvassa, visszaemlékezzen egy kicsit. Az én szüleim is a kommunista Romániában nőttek fel, és rengeteget meséltek azokról az évekről. Nekem ugyan nincsenek közvetlen élményeim, de ahogy az elbeszélő szavait olvastam, beugrott minden egyes szó, amit a szüleimtől hallottam. A rettegés, az elnyomás, a hallgatás. Főleg a hallgatás. Sokszor feltűnt, hogy a főszereplő szeretne valamit mondani, de aztán mégsem teszi. Jellemző ez arra a korra: a szólás szabadságának minimuma kiterjedt a magánéletre is: nem mondok inkább semmit a barátaimnak, a velem kedves idegennek, még a nagyapámnak és sokszor az anyámnak sem, mert megszoktam, hogy hallgatok. Így felnőni… aztán elmesélni a hallgatást. A legtöbbünknek elképzelhetetlen – mert mi sem egyszerűbb, mint továbbra is csöndben maradni?

Az első dolog, ami feltűnt, hogy olyan, mintha nem is regényt olvasnék, hanem egy – aprólékosan összeszerkesztett és sok elemmel összefűződő – novelláskötetet. A második dolog pedig az volt, hogy megcáfoljam az első elképzelésem, és elismerjem, hogy ez igenis egy regény. Nem a megszokott formában ugyan, de minden értelmében regény. Előnynek tartom igazából, hogy a fejezetek nem teljesen folytatólagosak, mert ha valakivel majd egyszer el szeretném olvastatni ezt a regényt, kedvcsinálónak kezébe adom az egyik legerősebb fejezetet, és minden nehézség nélkül olvashatja különálló történetként. Talán nem lesz annyira komplex és nem fogja érteni az utalásokat, de élvezhető lesz és egészen biztos, hogy utána belekezd az egész műbe.

A címválasztás éppen annyira zseniális, mint minden ebben a regényben. Az egyik legerősebb fejezet az, ahol először előkerül a „fehér király”. De ezt talán nem is kéne így kijelenteni, mert ugyanígy fantasztikus volt a Háború, a Számok vagy a Temetés… és nem is folytatom, mert talán egy-két fejezet kivételével felsorolhatnám az összeset, aminél tátott szájjal olvastam. A legjobban az fogott meg, hogy Dragomán nem próbált meg közhelyekkel a lélekre hatni, majdhogynem csak a cselekményt ábrázolta – hisz egy kisfiú mit is filozofáljon nekünk? – de a „kis szavakkal” olyan nagyokat mondott, hogy minden „idézetre épülő” regény megirigyelhetné.

Másik jellemzője A fehér királynak, hogy a fejezetek szinte mindig in medias res kezdődnek, majd hosszan kifejti az előzményeket az elbeszélő, és majdhogynem észrevétlenül visszatér az akkori jelenbe, ahonnan aztán folytatódik a cselekmény. Ezzel nem erőltetve, de észrevehetően fokozza az izgalmakat, eléri hogy az első néhány mondat se legyen unalmas, és figyelmesen olvassunk tovább.

A leginkább megrázó számomra az volt a regényben, ahogy az elbeszélő szenvtelen hangon ecsetelte a minden napos ütéseket és veréseket, amik őt és a kortársait érték. A mai olvasónak elképzelhetetlen, hogy ilyen megtörténhetett – de annyi elképzelhetetlen és kegyetlen dolgot lefest az elbeszélés, hogy egy idő után már mi, olvasók is belefásulunk, és megértjük, hogy a főszereplő miért nem próbál védekezni, miért látja esélytelennek a szabadulást. A főszereplő, akinek mellesleg a nevét sem tudjuk, csupán azt tudjuk, hogy az édesapját és a nagyapját is ugyanígy hívják…

Szintén dicséretre méltó, hogy nem egy statikus hőst kapunk Dragomántól, pedig egy – számomra legalábbis – „majdnem novelláskötettől” ezt várná az ember. De nem. A főhős szemmel láthatólag fejlődik, okosodik, megváltozik az őt ért események során. Még mindig nem beszél sokszor, hallgat, mert tudja, hogy továbbra is az a legjobb – a végén azonban azt is tudja, hogy ha elég gyors és ha elég hangos, elérheti a célját. Mi persze tisztában vagyunk vele, hogy nem, itt nem lesz boldog vég, annak még nincs itt az ideje, azt majd az ő gyermeke fogja megtapasztalni – de a lényeg, hogy ő hisz benne. És mindennél jobb, hogy nem lehetünk szemtanúi annak, ahogyan csalódik ebben a hitében.

Egyszer egy tanárom megkérdezte a csoportunktól, hogy vajon miért fogy sokkal kevesebb novellás- és verseskötet, mint regény? Miért nem szeretnek az emberek novellákat olvasni, még azok sem, akik egész nap csak rohannak és nem lenne másra idejük? Mi pedig csak néztünk, gondolkodtunk, de nem tudtunk értelmes választ adni. Elolvasva ezt a kötetet, már tudnék válaszolni – illetve már megértem a tanárom válaszát, amit feltárt előttünk: az emberek szeretnek belemélyedni egy történetbe. Nem huszonötön átfutni gyorsan, hanem beleélni magukat egyetlen egy olyan történetbe, ami további négyszáz oldalon velük marad. Teljesen érthető… részben engem is ez zavart az Oroszlánkórus olvasásában. De nem csak ennyi zavaró tényező volt.

Inkább kezdem a pozitívumokkal, mert azért azok is voltak bőven. Drágomántól nekem ez az első olvasmányom, de már ott vár a polcomon A fehér király, és a Máglyáról is csak jókat hallottam – úgyhogy nagyon nagy reményekkel álltam neki a novelláknak. Az első néhány darab pontosan azt a szintet hozta, amit elvártam. Érzelmes volt, elgondolkodtató, csodálatos, izgalmas… A Vasvonó titokzatos és fantasztikusan elemezhető, a Cry me a river iszonyúan tetszett, szinte már ott búgott a fülemben a lágy jazz, ahogy a lány, majd a női elbeszélő mesélte az életét. A seprű olyan volt, hogy nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek rajta, de mindenképpen jót szórakoztam, a Húslevesnél pedig már kezdtem megijedni – az már egy csöppet gyengébb volt, túldramatizáltnak és „túlírtnak” tűnt. Aztán a Hevimetál megnyugtatott, mert azon hatalmasokat kacagtam. A Limon con sal pedig azt hiszem, a kedvencem mind közül… sokat gondolkoztam ezen, de talán ez a történet maradt meg a leginkább, így ezt nevezném kedvencnek is: egy kedves szerelmi történet keserűen tálalva. Na, de ezután következett a süllyedés… se a Hangdobozoknak, se a Puerta del solnak nem láttam sok értelmét, a Rosszaságokon elmosolyodtam ugyan, de nem volt egy zseniális alkotás, az Extra Brutról inkább ne beszéljünk (van még olyan, amiről szót sem akarok ejteni többet). És hát folytassam ilyen részletesen? Inkább nem. Elég ha annyit mondok, hogy a következő húsz novellából alig hat tetszett. Az a hat is már nagyon a vége felé volt, ahol pedig Dragománnak be kellett erősítenie, ha azt akarta, hogy az olvasónak úgy maradjon meg a fejében ez a novelláskötet, mint „ütős, őszinte, elgondolkodtató”.

Persze, nem szeretném leszólni Dragománt, nagyon nagy írónak tartom, és pontosan tudom, mennyire nehéz jó, igazán jó novellát írni. Neki jó párszor sikerült, és ez már hatalmas teljesítmény! Illetve én is csak egyszer olvastam el mindet, könnyen lehet, hogy ha még egyszer átfutnék rajta, észrevennék olyan dolgokat, amik első olvasásra nem ütik meg az ember szemét. De azért mégis… egy kicsit többet vártam. Szerettem volna mindegyiknél azt érezni, mint például a Füles fotelnél vagy a Poszthumán randinál. Ehhez sokkal kevesebb novella kellett volna, a „salakot” (már bocsánat) én kivágtam volna a közepéről a szerkesztő helyében.

Amiben azonban tagadhatatlanul profi a szerző: a gyerekszempontú elbeszélések. Mind a politika, mind a felnőtt élet bemutatása gyerekszemmel iszonyat hatásos, és Dragomán ezt pontosan tudja. Kihasználta itt is egy-két novellában, és azok lettek a legmeghatóbbak, a legkomolyabban vehetők. Olyanok, amikből akár egy regényt is szívesen olvasnék.

Ami külön tetszett, az az erdélyi szóhasználatok: kalorifer, blokk, ápártáment (pont így, igen így), murok és a többi. Olyan nosztalgikus volt. Örülök, hogy Dragománnak még nem mentek ki a szóhasználatából ezek a szavak. Mert nekem már eléggé, pedig pont ott születtem, ahol ő.

Az elején még a zene motívuma is minden novellában ott volt. Tetszett, hogy a zene mindent összekötött, az egész novelláskötetet. Jobban összekötötte őket, mint a cérna, amivel összefűzték a könyvet. De a vége sajnos ebben is elgyengült. A legrosszabb mégis az volt benne, hogy tudom, hogy Dragomán jó író – épp ezért sokszor féltem tovább lapozni, mert nem akartam még egy rossz novellát olvasni tőle. Ezért is tartott ilyen sokáig, hogy befejezzem. Néha egy egész napra félreraktam, és inkább mást olvastam…

Szóval valahogy így. Nem ájultam ez az Oroszlánkórustól, de néhány novella kiemelkedően szép volt, azokat bármikor újraolvasnám. Sajnálom, hogy nem lehetett az összes ilyen, hogy a közepe táján már-már szenvedtem… de nem lehet minden fenékig tejfel, ugye?

Nem hittem a szememnek, amikor megláttam, hogy Lewis sci-fit írt. A kettő valahogy annyira nem akart összeférni, hogy ötször is megnéztem, ez ugyanaz a C. S. Lewis, akit én ismerek? De ugyanaz volt. Végül hát elolvastam ezt a regényt, és mennyire örülök, hogy így történt! Nem mondom, hogy életem legizgalmasabb olvasmánya volt, de tanulságos és érdekes volt. Igyekszem kifejteni, miért.

Le kell szögezni, hogy mivel ez a könyv 1938-ban jelent meg először, nem lesz megfelelő a mai tudományos világképnek. Nagyon sokszor mosolyogtam a naiv elképzeléseken: hogy hogyan néz ki egy űrhajó, hogy milyen az űr és hogy a Marson lehet élni… de aztán belegondoltam, hogy a 20. század elején valószínűleg ezek voltak a legfejlettebb elképzelések, és hogy Lewis nem buta volt, egyszerűen csak úgy gondolkodott, ahogyan a kortársai. Sőt, ő lényegében tovább is gondolta a tudományt, de egy író-nyelvész- teológus miért is ne tehetné meg? Nem magyarázta el például, hogyan működik az űrhajó, de olyan részletesen leírta az űrutazás élményét, hogy olyat rendes sci-fiben nem is igen találni – hisz az már mindenkinek olyan „alapvető”, hogy az asztronautákat fellövik az űrbe. Az űr-menny párhuzam volt az első lényeges elmélet a regényben, és megint csak mosolyogtam rajta először. De ahogy kifejtette, az csodálatos volt! Ezt elmondani nem tudom, ehhez tényleg el kell olvasni…

A cselekményt nem nevezném lélegzetelállítóan izgalmasnak, de azért valami mégis mindig hajtott tovább az olvasásban. Talán a kíváncsiság, talán az elszántság, hogy „csak azért is megtudom, milyen sci-fit írt Lewis” – de könnyen lehet, hogy lényegében csak azért olvastam tovább, mert tetszett. Nem tudom megállapítani, valamiért mégis befejeztem. Úgy gondolom egyébként, hogy a 100. oldal után indulnak be az események, és onnan a legérdekesebb a regény. Addig csak a bevezetés van, a Malacandra leírása és Ransom megismertetése az olvasóval. Ami persze rendkívül fontos, mert anélkül értelmetlen lenne a regény további része.

A cselekménnyel ellentétben a teológiai – bár inkább filozófiai – fejtegetések annál izgalmasabbak voltak. Amiket Oyarsa mond Ransomnak, és amiket tapasztal Ransom a Malacandrán, nagyon tanulságosak. Szívesen adnám ezt a regényt kistinik kezébe… talán nem fognák fel a párhuzamokat, de őszintén szólva, szerintem én sem fogtam fel belőle mindent. Ettől függetlenül úgy érzem, megérintett. Csak sejtem, hogy Oyarsa olyan, mint egy helytartó, és arra is csak tippelni tudok, hogy Maleldil Isten malacandrai megnevezése, és hogy az eldilek a mi angyalaink – csak nálunk eltűntek, még annyira sem látszanak, mint Malacandrán, mert mi már mind görbültek vagyunk… és mind olyanok akarunk lenni, mint Oyarsa, ezért gyűjtünk aranyat („a Nap vére” – hát mennyire csodálatos már ez az elnevezés?), tudást, hatalmat. Nem elégszünk meg az építkezés, a vadászat, a művészet és a költészet örömével. Mi „fejlettebbek” vagyunk annál. Annyira „fejlettek”, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kiírthatnánk a malacandrai lakosokat, mert az evolúció ezt követeli tőlünk.

Egyébként egy meglepően modern felfogás is helyt kapott a regényben: a Föld „elfáradása” és emiatt új otthon, új bolygó keresése az emberiségnek. Bevallom, legutoljára a Csillagok között c. filmben hallottam hasonlót, és ahogyan az elvarázsolt, úgy ez szintén magával ragadott. Mert azért nem mindennapi, hogy egy 1938-ban élő filológus(!) azon gondolkodjon, hogy el fog pusztulni a bolygónk… Persze, lehet, hogy csak én vagyok műveletlen e téren, és már sokkal régebb óta keresnek megoldást a globális felmelegedésre, mint ahogy azt sejteném.

Érdekesek voltak még a nyelvészeti fejtegetések is: nosztalgikus hangulatba kerültem tőle, és szívesen olvasgattam – mivel én egyébként ilyeneket is tanulok a magyar szakon, csak hát a nyelvészet nem éppen a kedvencem. De ilyen tálalásban abszolút érdekessé tud válni! Azon is elgondolkodtam, hogy Lewis vajon féltékeny volt, amiért jó barátja, Tolkien több csodálatosan kidolgozott nyelvet is megalkotott, ezért ő is akart valami hasonlót kicsiben? Persze, nem szeretnék ennyire lekicsinylő hangnemben beszélni Lewisról, de valamiért ez ugrott be többször is.

A regény legvégén pedig egy utolsó fejezetben és egy utóiratban is megpróbálja az olvasókat becsapni Lewis: azzal, hogy elhiteti velünk, ez tényleg megtörtént egy barátjával, és ő segített neki leírni egy sci-fiben. Jó trükk, Lewis bácsi, jó trükk! Ha nem tudom, hogy a Marson Mark Watney is éppen hogy csak nem halt meg, még talán el is hiszem.

Minden összevetve, egy rendkívül érdekes és tanulságos olvasmány volt ez a kis regény. Nem bánom, hogy időt szántam rá. Azonban nem azoknak ajánlom, akik a hard sci-fit kedvelik, inkább azoknak, akik szeretnek elfilozofálgatni arról, hogy mi is az ember valójában, és hogy Isten miért ilyennek teremtett minket…

Van egy olyan (rossz vagy jó?) szokásom, hogy nem nézek utána a könyvnek vagy filmnek, amiről kritikát írok, csak amennyire feltétlenül szükséges. Ezt azért teszem, hogy ne befolyásolja semmi az olvasatomat. Most is így tettem, ezért csak tippelni tudok, hogy ki is lehet ez a szerző: mert lényegében ő egy olyan ember, aki túlélne másfél évet a Marson. Vagy csak nagyon jól tud hazudni… ezt nem tudtam eldönteni, mivel negyed, sőt egytized olyan okos sem vagyok, mint ő vagy, mint Mark Watney, a fantáziaszüleményének főszereplője. De bevallom, teljesen elhittem, hogy ez a marsi kaland akár még lehetséges is lenne. Annyira reálisan, életközelien írta le, hogy nem lennék teljesen kétségbeesve, ha egy Mark Watneyval kilőnének a Marsra. Egyedül persze totál beszarnék és még azt a harminc solt sem élném túl, amire elég az élelem.

A filmet egyébként láttam úgy egy fél éve, de a mostani olvasásomat ez nem befolyásolta, mivel teljesen elfelejtettem (van egy ilyen jó szokásom). De az nagyon nagy hiba volt, hogy miután befejeztem a könyvet, egyből nekiálltam megnézni a filmet is. Számomra olyan más volt a kettő hangulata, hogy az teljesen összezavart. A könyv olvasása közben végig azt éreztem, hogy Mark a világ (de legalábbis a Mars… haha) legokosabb embere, és csak ő lenne képes túlélni ezt a „kis” kalandot… rengeteg, ismétlem rengeteg szenvedéssel és leleményességgel. Ezt az érzetet a film nem adta át. Amikor Marknak szenvednie kellett volna, a filmben valahogy volt neki egy emelő gépezete, és nem kellett órákon keresztül rámpát építenie. Amikor Mark majd’ meghalt a hosszú utazás során, és a Lakból összeeszkábált sátor volt a menedéke, a filmben vidáman vezetgetett és egy hiper-szuper menő sátorban hesszelt. Eléggé leegyszerűsítették, na. Viszont a látvány… azt nem tagadom, hogy a könyvből (természetesen) hiányzott, és a film pótolta minden fantázia-hiányosságomat.

Visszatérve a könyvre. Sokan és nagyon sokszor mondhatták már, hogy mennyire humoros és szórakoztató, ezért én ezt nem is ecsetelném tovább. Annyi biztos, hogy Mark Watney a valaha volt legszórakoztatóbb marslakó, a bolygója legjobb botanikusa és az első igazi űrkalóz. Komolyra fordítva a szót: az ő narrációjában lehetetlen volt unni az elbeszélést, akármennyire is tudományosan volt megírva az egész. Igazi hard sci-fi, ha élhetek ezzel a szóval (amit amúgy én is csak pár napja tanultam meg). Azonban ez a sci-fi rávett arra, hogy ezután minél több hasonló regényt olvassak. Persze, nem csinál belőlem túlélőt, de az az izgalom, amivel mindvégig a kezemben tartottam a regényt… felbecsülhetetlen. Érdekesen és nagyon jól dramatizálva volt felépítve a regény, a helyszínek és szereplők közötti ugrálás profizmusra utalt. Úgy fokozta a hangulatot, hogy az utolsó 10 oldalt az ágyamon guggolva olvastam – pedig tényleg tudtam, mi lesz a vége.

Nem tagadom, egy-két kémiás és matekos részt itt-ott átugrottam, mert tudtam, hogy ha ötvenszer olvasnám el figyelmesen, akkor sem érteném meg… de a lélektani dolgok (természetesen a lehető leghumorosabban tálalva), a cselekmény és a – mondjuk csak ki – totál ideg és „téglát szaró” földiek párbeszédei eszméletlen érdekesek voltak. Nem is csoda, hogy alig több, mint egy nap alatt kivégeztem ezt a regényt. Nem lehet letenni, de tényleg! Sok könyvre szokták ezt mondani, de ezt most komolyan gondolom.

Lényegében szerintem nagyon megérte belevágnom egy ilyen sci-fibe. Már most lesem, hogy mi lesz a következő űrben játszódó vagy ehhez hasonló olvasmányom. Persze, mindig kell egy Mark Watney-féle humorzsák, úgyhogy nehéz lesz ennél jobbat találnom. 

Ez a könyv még másodszori olvasásra is letehetetlen volt. Azon kaptam magam, hogy csinálgatok ezt-azt, elmegyek erre-arra, de folyton csak azt várom, hogy leülhessek és kezembe vehessem ezt a vaskos, mégis tökéletesen a kezembe illő könyvet. Képes voltam még egy fesztiválra is elvinni magammal, és minden délután olvasni belőle pár fejezetet, akármennyi ember zajongott körülöttem. Ami azt illeti, ezzel a regénnyel még barátkozni is könnyű volt…

Komolyra fordítva a szót: nem éreztem még ilyen jónak egyetlen fantasyt sem A gyűrűk ura óta (amiről ugyan már tudom, hogy nem fantasy, hanem 20. századi mitológia, de mivel ezt tartják a műfaj megalapítójának, nem vitatkozom). Ennek oka biztosan az, hogy Martin nagy példaképe Tolkien – azonban ő nem elégedett meg egy „második Tolkien-féle mitológiával”. Attól sokkal-sokkal különbözőbbet alkotott. Azt hinnénk, ez hátrány, de nem. A 21. századnak ilyen fantasy kell: tele erőszakkal, árulással, szexualitással, kemény szavakkal és még keményebb, erősebb karakterekkel (nem feltétlen férfiakkal). Ez a siker titka. Martin rájött, hogyan írhat sikerkönyvet, és egy „kis” profizmussal sikerült is neki.

Maga a történet talán már mindenkinek ismerős, valószínűleg annak is, aki még a sorozatot sem látta. Hisz ki ne futott volna már bele egy platinaszőke lány képébe, amint sárkányok veszik körül, ki ne találkozott volna már olyan mémekkel, hogy „You know nothing, Jon Snow”? De az alaptörténet nem elég ahhoz, hogy valóban megszeressük ezt a regényciklust. Ahogy az író is fogalmaz a köszönetnyilvánításában: „az ördög a részletekben rejtőzik”. És a részletek azok, amik elmozdítják az embereket az egyszerű rajongástól a szinte már vallásos imádatig. Az a sok név, helyszín, csata és történet… minden, ami e 900 és még (egyelőre) négyszer 900 oldal mögött van. Hihetetlenül soknak tűnik, mégsem elég. Ebből soha nem elég!

Mint már említettem, másodszor olvastam ezt a regényt, így néhány dolgot észrevettem, ami elsőre nem tűnt fel. Ennek elsősorban nem az az oka, hogy már olvastam a folytatásait is (mert egyébként olvastam azokat is, de az jó pár éve volt), hanem hogy most a sorozat meghaladta a regényeket, és olyanokat tudtak meg a rajongók, amiket a könyvekben nem olvashattak. Így én is felfedeztem dolgokat, ezeket röviden ecsetelném.

A „Rhaegar + Lyanna = Jon” egészen múlt vasárnapig csak egy tetszetős rajongói elmélet volt, azonban a 6. évad utolsó részében kiderült, hogy ez az elmélet tényleg igaz, hatalmas örömet okozva ezzel a legtöbb rajongónak. Ennek tudatában olvastam már én is az első részt, és fel is tűnt, hogy Ned akárhányszor a nővérére gondol, mindig felidéződik benne az utolsó mondata számára: „Ígérd meg, Ned!” – és véleményem szerint elég valószínűtlen, hogy csupán azt akarta vele megígértetni, hogy hazaviszi majd a holttestét Deresbe. Nem, nem, a kisfiát akarta megvédeni az új királytól. Illetve egyszer az is feltűnt, hogy amikor Ned a fattyakról elmélkedett, egyből eszébe jutott Rhaegar Targaryen. Na vajon miért…?

A következő talán csak a véletlen vagy a fordítás (vagy a véletlen fordítás) műve, de engem megállított az olvasásban ez a mondat: „– A fiú mindig is biztos kézzel mászott a múltban – mondta elgondolkodva Luwin mester.” Bran, az újdonsült háromszemű holló most már nem fizikailag mászik, mint korábban (a múltban), hanem mindent lát, ami a múltban történt. Nem tudom, szándékos volt-e ez, de fantasztikus, hogy így lett lefordítva!

Talán meglepő, de nekem majdnem a legelejétől Sansa volt a kedvencem, annyira bele tudtam magam élni a helyzetébe. Persze az elején tényleg egy buta kislány volt, de ki nem buta kislány 13 évesen…? Én személy szerint pontosan ugyanúgy viselkednék ebben a kegyetlen világban, mint ő. Ezért is olvastam most még nagyobb érdeklődéssel a részeit, mint korábban, és felfedeztem, hogy miután Eddard megölte Ladyt, Sansa farkasát, egyre rosszabbra fordult a lány sorsa. Többé nem volt ott vele, ezért is nem tudta senki megvédeni a rá váró borzalmaktól. Ahogy erre Eddard is rájött nem sokkal utána, hogy megtudta, Bran farkasa mentette meg a fiú életét.

A másik nagy kedvencem Kisujj, aki persze csak antihősként kedvencem, de annak teljesen tökéletes. Vele kapcsolatban az tűnt fel, hogy először és másodszor is ő sodorta bajba Tyrion életét. Először Bran gyilkossági kísérlete kapcsán, később pedig Joffrey megmérgezésével. Hisz nincs is annál hihetőbb magyarázat, mint hogy az Ördögfióka a hírnevéhez „méltóan” gyermekeket öl. Kisujj pedig pontosan tudja, hogy a legtöbb ember csak a külső alapján ítél, így ezt ki is használta. Ha már a külsőnél tartunk… egy felnőtt férfi tényleg képes nőként tekinteni egy kislányra (nevezetesen Sansára), csak azért mert emlékezteti régi nagy szerelmére, Catelynre? Talán mégsem olyan okos ez a Lord Baelish?

Még több érdekességre is felkaptam a fejem, de talán ezek ragadták meg legjobban a figyelmem. Az biztos, hogy nem volt unalmas az újraolvasás, akkor sem, ha már többször láttam az első évad részeit, és pontosan tudtam, hogy mi fog történni a szereplőkkel. Ami a legjobban tetszett most, az Ned és Jon alakja volt. Nedre másképp tekintettem, hogy tudtam, nem az ő fattya Jon, Jon pedig meglepően humoros volt – erre egyáltalán nem is emlékeztem. Kicsit Harry Potterre emlékeztetett (főleg, amikor Szellemmel beszélget, az teljesen olyan, mint mikor Harry Hedviggel tanácskozik nagy magányában.)

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki még nem olvasta. Illetve nem árt újraolvasni sem, tekintve hogy én is mennyi minden újdonságot felfedeztem benne. Nem is csoda, ennyi részletet elsőre nem lehet befogadni. Örülök nagyon, hogy megint a kezembe vettem.

Nagyon erősen küzdöttem ezzel a regénnyel, és korántsem azért, mert rossz volt... egyszerűen csak nem vagyok hozzá elég érett. Még most is így gondolom, úgyhogy hálát adok az égnek, amiért 18 évesen nem fejeztem be, amikor is először elkezdtem.

Ez a monumentális regény nagyon sok rétegű, és nekem a sok-sok rétegből csupán kettő tetszett: a cselekmény, ami tényleg fantasztikus volt és odaláncolta a kezemet a könyvhöz, a másik pedig a Levin-féle filozofikus réteg. Néha ugyan egy kicsit sok volt abból, de én nagy érdeklődéssel olvastam egy – akkoriban talán még nem létezett ez a megnevezés, de ma úgy mondanánk, hogy – ateista vélekedéseit a vallásról és Istenről. A vége különösen is csodálatos volt ebből a szempontból.

A karakterek gyönyörűen vannak kidolgozva, engem főleg Anna személye ragadott meg – ami nem is csoda, hisz ő a címszereplő –, de furcsa módon Vronszkijt is megkedveltem, aki pedig eddigi, csupán filmbeli tapasztalataim alapján nem volt szimpatikus. De a regényben kifejezettem szerettem, amikor ő volt a fokalizátor. Kitty részei mindig izgalmasak és kedvesek voltak számomra, Dollyt rettenetesen sajnáltam, és az ő helyzete sajnos sehogy sem lett megoldódva... Kareninon pedig jókat mulattam (a teljes nevét nem vagyok hajlandó kiírni) – tökéletesen megértem Annát, amiért nem bírta tovább elviselni. A legszívszorítóbb jelenetek pedig Szerjozsa szempontjainál voltak... ott szántam és szerettem a legjobban Annát, és ott értettem meg leginkább, mi is az anyai szeretet.

De természetesen nem csak pozitívat találtam a regényben. Mind Anna, mind Levin okozott számomra csalódást. Ami érthető, hisz Tolsztoj nem feltétlen csak szimpatikusnak akarta bemutatni főbb szereplőit. Levin hozzáállása az élethez, az emberekhez, sokszor Kittyhez (házasságuk után főleg), a végén pedig a saját gyermekéhez – finoman szólva felidegesítettek. A féltékenykedése miatt nem kevésszer kellett mérgesen abbahagynom az olvasást, a gyermekéhez való korai kapcsolatát pedig nem tudtam felfogni… Egyszóval, nem tetszett, hogy ennyire nem akart a való világban élni, hanem csak a könyveit bújta folyamatosan, és onnan csak nagy ritkán lehetett kirobbantani – akkor is képes volt néha a leglehetetlenebb módon viselkedni.

Anna számomra csak annyiban volt csalódás, hogy a kislányát nem tudta megszeretni. Nem tudtam megérteni, egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, hogy nem képes egy anya – aki mellesleg tigrisként ragaszkodik elsőszülöttéhez – nem szeretni a második gyermekét. Az pedig, hogy pontosan azért nem képes szeretni kislányát, mert annyira rajong kisfiáért, számomra nem volt elegendő indok. Sokkal inkább eltávolított a megértéstől, minthogy közelebb vitt volna ahhoz. A megtébolyodása viszont... valami fantasztikusan volt ábrázolva, a regény fénypontja volt.

Nem mondom, hogy én most megértettem ezt a regényt. Úgy érzem, nem sikerült teljes mértékben megfelelően befogadnom. Viszont hibásnak sem érzem magam… a lelki folyamatokat, és azok ábrázolását szerintem sikerült befogadnom, és talán ez most elegendő is. Nem bánom, hogy nem próbáltam jobban odafigyelni a politikai, gazdasági részekre, mert azok nem nekem szóltak, nem az olyan olvasóknak, akik inkább figyelnek a lélektani, teológiai és filozófiai rétegekre.

Talán egyszer újra a kezembe veszem, talán, amikor már házas leszek, amikor már jobban megértem, mi az a gyermeknevelés, mit jelent az anyai szeretet, milyen lehet Istentől eltávolodni… akkor talán jobban is fog tetszeni. De most még csak egy felületes, a cselekményre és az írásmódra figyelő olvasás volt ez részemről. Többet érdemelne ez a regény, azonban tőlem most ennyi tellett.

„…az emberek pedig könnyen esnek abba a hibába, hogy azt hiszik, ha valaki vagy valami nem tudja szavakba önteni a szenvedését, az már nem is szenved”

Ez a könyv a szeretetről, a gondoskodásról, a kedvességről, a békéről, de legfőképpen az elfogadásról szól. A másság elfogadásáról… de hadd ne kezdjem ennyire a dolgok közepébe vágva!

Sok idő után először tartottam a kezemben mesekönyvet, és bevallom, kicsit félve is álltam neki. Úgy gondoltam, 20 éves koromra én már rég kinőttem a kedves kis mesékből, semmi újat nem tudnak nekem mondani (mondjuk ez nem teljesen igaz, mert Andersent a mai napig fel-fellapozgatom). Azonban kellemesen csalódtam ebben a könyvben. Vagy… talán inkább azt kaptam, amire számítottam? Már nem tudok pontosan visszaemlékezni, valamiért azonban mégis rászántam magam, hogy megvegyem A szemüveges szirént és elolvassam. Egyrészt persze azért, mert Dunajcsik írta, aki Izlandon tölti legtöbb idejét, abba az országba pedig rettenetesen szerelmes vagyok – de nem tagadom, hogy nagyon kíváncsi voltam arra is, mit tud nekem nyújtani egy ilyen műfaj. Hát, kérem szépen, olyat tudott nekem nyújtani, hogy ezt a könyvet majd én is meleg szívvel nyújtom át leendő gyermekemnek!

Olvasmányos, nem túl gyerekes, inkább komoly dolgokról szóló, de azért folyton megmosolyogtató és nem utolsósorban izgalmas! Igaz, én – mint azt már említettem – a 20 éves fejemmel viszonylag hamar kitaláltam a csavarokat, és a cselekményt is mindig egy kicsit előre láttam, de egy gyerek szerintem rettenetesen élvezetesnek találná. Nem mindennapi történet, és ha nem mindennapi a kisgyermek, biztosan a kedvencévé válik. Főleg, ha már esetleg látta a Karib tenger kalózait (mert én egy kis hasonlóságot véltem felfedezni a kettő között, de most inkább nem bizonyítanám be, ezt rátok hagyom).

Visszatérve az elején emlegetett elfogadásról… ha nem tudtam volna, hogy a szerző homoszexuális, és ez nem befolyásolta volna az olvasatomat, talán ez a téma elő sem jönne. De mivel pár napja belefutottam ebbe az infóba, és eléggé elcsodálkoztam rajta (miután személyesen ezt egyáltalán nem vettem észre rajta), számomra lett egy allegorikus olvasata is a mesének. Valószínűleg ez szándékos, és még valószínűbb, hogy nem csak én vettem ezt észre – azonban senkit nem szeretnék befolyásolni, úgyhogy, aki naiv olvasó akar maradni, ne olvasson tovább.

A szivárványsirályok számomra a homoszexuálisokat jelképezték. Talán túlzásnak tűnik, hogy egy ilyen témát beemelek egy mesébe, de gondoljunk csak bele: az elfogadás tanát mégis hogyan lehetne hatásosabban elfogadtatni az emberekkel, mint egy mese segítségével? Mind a szülővel, aki felolvassa, mind a gyermekkel, aki befogadja. De az is lehet, hogy csak a gyermekkel, mert egyedül olvas – lényegében azonban pont ez a lényeg: a gyermekeket elfogadóvá nevelni, hogy a társadalmunk javuljon. Nem mondom, engem is eléggé letaglózott, amikor rájöttem, mit is szimbolizálnak a szivárványsirályok… aztán szépen lassan megértettem, hogy ez nem egy alattomos agymosás. Sokkal inkább egy okos tanítás kellemes időtöltéssel kézen fogva.

A vége pedig nem csak megmosolyogtató, de érzékenyebbeknek könnyfakasztó is. Úgyhogy ajánlom mindenkinek, aki kedveli a meséket (legyen az felnőtt vagy gyermek), szereti Izlandot, vagy legalábbis szeretné egy kicsit megismerni a szigetország hangulatát, és van egy-két szabad órája. Szerintem csalódni nem lehet benne – legfeljebb kellemesen!