Ez a könyv még másodszori olvasásra is letehetetlen volt. Azon kaptam magam, hogy csinálgatok ezt-azt, elmegyek erre-arra, de folyton csak azt várom, hogy leülhessek és kezembe vehessem ezt a vaskos, mégis tökéletesen a kezembe illő könyvet. Képes voltam még egy fesztiválra is elvinni magammal, és minden délután olvasni belőle pár fejezetet, akármennyi ember zajongott körülöttem. Ami azt illeti, ezzel a regénnyel még barátkozni is könnyű volt…

Komolyra fordítva a szót: nem éreztem még ilyen jónak egyetlen fantasyt sem A gyűrűk ura óta (amiről ugyan már tudom, hogy nem fantasy, hanem 20. századi mitológia, de mivel ezt tartják a műfaj megalapítójának, nem vitatkozom). Ennek oka biztosan az, hogy Martin nagy példaképe Tolkien – azonban ő nem elégedett meg egy „második Tolkien-féle mitológiával”. Attól sokkal-sokkal különbözőbbet alkotott. Azt hinnénk, ez hátrány, de nem. A 21. századnak ilyen fantasy kell: tele erőszakkal, árulással, szexualitással, kemény szavakkal és még keményebb, erősebb karakterekkel (nem feltétlen férfiakkal). Ez a siker titka. Martin rájött, hogyan írhat sikerkönyvet, és egy „kis” profizmussal sikerült is neki.

Maga a történet talán már mindenkinek ismerős, valószínűleg annak is, aki még a sorozatot sem látta. Hisz ki ne futott volna már bele egy platinaszőke lány képébe, amint sárkányok veszik körül, ki ne találkozott volna már olyan mémekkel, hogy „You know nothing, Jon Snow”? De az alaptörténet nem elég ahhoz, hogy valóban megszeressük ezt a regényciklust. Ahogy az író is fogalmaz a köszönetnyilvánításában: „az ördög a részletekben rejtőzik”. És a részletek azok, amik elmozdítják az embereket az egyszerű rajongástól a szinte már vallásos imádatig. Az a sok név, helyszín, csata és történet… minden, ami e 900 és még (egyelőre) négyszer 900 oldal mögött van. Hihetetlenül soknak tűnik, mégsem elég. Ebből soha nem elég!

Mint már említettem, másodszor olvastam ezt a regényt, így néhány dolgot észrevettem, ami elsőre nem tűnt fel. Ennek elsősorban nem az az oka, hogy már olvastam a folytatásait is (mert egyébként olvastam azokat is, de az jó pár éve volt), hanem hogy most a sorozat meghaladta a regényeket, és olyanokat tudtak meg a rajongók, amiket a könyvekben nem olvashattak. Így én is felfedeztem dolgokat, ezeket röviden ecsetelném.

A „Rhaegar + Lyanna = Jon” egészen múlt vasárnapig csak egy tetszetős rajongói elmélet volt, azonban a 6. évad utolsó részében kiderült, hogy ez az elmélet tényleg igaz, hatalmas örömet okozva ezzel a legtöbb rajongónak. Ennek tudatában olvastam már én is az első részt, és fel is tűnt, hogy Ned akárhányszor a nővérére gondol, mindig felidéződik benne az utolsó mondata számára: „Ígérd meg, Ned!” – és véleményem szerint elég valószínűtlen, hogy csupán azt akarta vele megígértetni, hogy hazaviszi majd a holttestét Deresbe. Nem, nem, a kisfiát akarta megvédeni az új királytól. Illetve egyszer az is feltűnt, hogy amikor Ned a fattyakról elmélkedett, egyből eszébe jutott Rhaegar Targaryen. Na vajon miért…?

A következő talán csak a véletlen vagy a fordítás (vagy a véletlen fordítás) műve, de engem megállított az olvasásban ez a mondat: „– A fiú mindig is biztos kézzel mászott a múltban – mondta elgondolkodva Luwin mester.” Bran, az újdonsült háromszemű holló most már nem fizikailag mászik, mint korábban (a múltban), hanem mindent lát, ami a múltban történt. Nem tudom, szándékos volt-e ez, de fantasztikus, hogy így lett lefordítva!

Talán meglepő, de nekem majdnem a legelejétől Sansa volt a kedvencem, annyira bele tudtam magam élni a helyzetébe. Persze az elején tényleg egy buta kislány volt, de ki nem buta kislány 13 évesen…? Én személy szerint pontosan ugyanúgy viselkednék ebben a kegyetlen világban, mint ő. Ezért is olvastam most még nagyobb érdeklődéssel a részeit, mint korábban, és felfedeztem, hogy miután Eddard megölte Ladyt, Sansa farkasát, egyre rosszabbra fordult a lány sorsa. Többé nem volt ott vele, ezért is nem tudta senki megvédeni a rá váró borzalmaktól. Ahogy erre Eddard is rájött nem sokkal utána, hogy megtudta, Bran farkasa mentette meg a fiú életét.

A másik nagy kedvencem Kisujj, aki persze csak antihősként kedvencem, de annak teljesen tökéletes. Vele kapcsolatban az tűnt fel, hogy először és másodszor is ő sodorta bajba Tyrion életét. Először Bran gyilkossági kísérlete kapcsán, később pedig Joffrey megmérgezésével. Hisz nincs is annál hihetőbb magyarázat, mint hogy az Ördögfióka a hírnevéhez „méltóan” gyermekeket öl. Kisujj pedig pontosan tudja, hogy a legtöbb ember csak a külső alapján ítél, így ezt ki is használta. Ha már a külsőnél tartunk… egy felnőtt férfi tényleg képes nőként tekinteni egy kislányra (nevezetesen Sansára), csak azért mert emlékezteti régi nagy szerelmére, Catelynre? Talán mégsem olyan okos ez a Lord Baelish?

Még több érdekességre is felkaptam a fejem, de talán ezek ragadták meg legjobban a figyelmem. Az biztos, hogy nem volt unalmas az újraolvasás, akkor sem, ha már többször láttam az első évad részeit, és pontosan tudtam, hogy mi fog történni a szereplőkkel. Ami a legjobban tetszett most, az Ned és Jon alakja volt. Nedre másképp tekintettem, hogy tudtam, nem az ő fattya Jon, Jon pedig meglepően humoros volt – erre egyáltalán nem is emlékeztem. Kicsit Harry Potterre emlékeztetett (főleg, amikor Szellemmel beszélget, az teljesen olyan, mint mikor Harry Hedviggel tanácskozik nagy magányában.)

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki még nem olvasta. Illetve nem árt újraolvasni sem, tekintve hogy én is mennyi minden újdonságot felfedeztem benne. Nem is csoda, ennyi részletet elsőre nem lehet befogadni. Örülök nagyon, hogy megint a kezembe vettem.