Én ennél sokkal többre számítottam, ha lehetek őszinte. Mindegyik csoporttársam, aki olvasta ezt a regényt, ódákat zengett Bartisról és A nyugalomról. Azt mondták, A vége nem olyan jó, mint A nyugalom, kezdjem csak ezzel, mert imádni fogom, egész biztosan én is beleszeretek Bartisba.

Eleinte azt hittem, igazuk lesz. Tetszett a sztori, a megfogalmazás, a homályosság, a hirtelen megszakított mondatok, a sok-sok ismétlés. Egy igazi kortárs regény, gondoltam. Olyan regény, amit nem kellemes olvasni, de muszáj folytatnom, mert odaszögez a székhez, gondoltam. Aztán már túl sokkoló és elborzasztó lett, és le kellett tennem, másik, könnyebben emészthető regényt kellett elővennem, mert ha ezt most folytatom, felvágom az ereim a hegedűhúrokkal, gondoltam.

Eleinte cimkéztem is teljes gőzzel, tele van jelölésekkel a regény első fele. Aztán rájöttem, hogy a csak regény első fele volt cimkézendő, a másodikban vagy ugyanazt mondja el egy kicsit több információval, vagy nyomdapapírt nem tűrő mocsokságokat ábrázol. Persze, miért kéne kellemes legyen egy realista regény? Semmi oka nem lenne arra, hogy olyan legyen, ami nekem tetszik. Hisz nem olyan széplelkűeknek íródott, mint amilyen én vagyok.

A főszereplő unszimpatikus és undorító, mint a legtöbb ilyen regényben, az anyját csak gyűlölni lehet, de ez sem meglepő, Eszter túlságosan kilóg a képből, de ez volt a cél, Judit pedig az alig jelen levő, de a legérdekesebb karakter számomra. Nem csak a hegedű miatt, hanem azért, mert ő képes volt kilépni a mocsokból, és otthagyta a háta mögött az életnek nem nevezhető múltját. Aztán persze a jövő sem kedvezett neki, de ő legalább megpróbálta.

Másik kedvencem a plébános, de ez megint csak a széplelkem számlájára írható. És bosszantott, hogy ennyire céltalan volt a jelenléte. Ha már egyszer pap a hitetlen világban, a még hitetlenebb főszereplő társaságában, miért ne próbálna segíteni rajta, úgy igazán? Mert én arra számítottam, hogy legalább a könyv legvége olyan lesz, amilyennek én szeretném, de nem. Nem mintha meglepődtem volna. Nem mintha happy endre vágytam volna. Pont hogy nem. Azt akartam, hogy a főhős nézzen már végre alaposabban tükörbe, és vegye be az összes gyógyszert, amit az orvos felírt neki…

Nem igazán értettem, mi a logika a függőbeszéd és a kötőjeles párbeszédek váltogatása között. Próbáltam először lélektani magyarázatot találni rá, összevetettem, hogy mikor kivel beszél a főhős, de üssetek meg, én nem fedeztem fel logikát benne. Pedig nagyon szerettem volna, és fontosnak is tartom ezt a kérdést.

Azért volt jó pár dolog, ami mégis tetszett a regényben: az időbeli ugrások, a késleltetett rádöbbenések, a testvérek párbeszédei, a színházi utalások és egy-egy káromkodás azért fantasztikusan oda tudott vágni (pl. „- Aha – mondta, és fel se nézett, kente tovább a kurva vajaskegyerét.”).

„…kár összetéveszteni a trágárságot az őszinteséggel” – számomra ez a legjellemzőbb mondat erre a regényre. Értem én, hogy kortárs, és hogy menő így beszélni, meg hogy ez közelebb hozza hozzánk a szöveget (?), de én legtöbbször túlzásnak éreztem. Egy idő után kényelmetlen volt olvasni. Ez lett volna a regény célja? Hogy ne élvezzük? Elidegenítés volt az egész? Könnyen lehet. De, hogy én sem olvasok többet Bartistól, az is biztos. Ha már az állítólagos legjobb regénye sem tetszett, inkább meg sem próbálom a többit.