Már igazán nem tudok meglepődni azon, hogy még mindig sikerül újabb és újabb Szabó Magda-kincseket találnom. Nem lepődtem meg tehát most sem, hogy az utolsó mondat elolvasása után úgy csuktam be a könyvet, hogy „hát, ez piszok jó volt”. Szabó Magda nem tud hibázni. És én valószínűleg azért imádom az ő regényeit olvasni, mert minden álmom, hogy egyszer úgy tudjak írni, mint ő. Hogy ilyen kifordultan és nem mindennapi módon tudjam átadni át a szereplők érzelmeit, vágyait, szenvedéseit. Mert ez valami hihetetlen – számomra legalábbis utánozhatatlan.

A regénybe eleve azért kezdtem bele, mert mindig is érdeklődve olvastam Ábrahám és Izsák történetét, illetve figyelmesen hallgattam a hozzá fűzött magyarázatokat – de ezek után, ha valaki megkérdezi tőlem, mi ennek a bibliai történetnek a lényege, kezébe adom ezt a könyvet. Mert én soha nem tudnám megfogalmazni, miért hajlandó valaki feláldozni a saját gyermeke életét… Szabó Magda azonban – rendkívül művészien – hozzáadott valamit a hagyományos magyarázatokhoz. Valamit, ami hitelesebb és mindennél kevésbé álszentebb magyarázat, kitűnve ezzel a többi közül.

A pillanat, amikor elkezdtem azt gondolni, hogy ez egy zseniális regény, akkor volt, mikor rájöttem, hogy itt bizony a felnőttek a gyerekek, és a gyerekek az igazi felnőttek. Főleg Hugi és Miklós. Az ő gondolataikba eleinte nem láthattunk bele, csak a regény második felében, ezért nem is lehetett őket többre tartani, mint Ádámot, Gyurit vagy Mártát. De megismerve őket… letaglózott az a sok bölcsesség, amiket mondogattak. Illetve nem. Alig szólaltak meg, csak ha muszáj volt, és akkor sem azt mondták, amit szerettek volna. Főleg Hugi… az már szinte fájt, hogy mennyire nem mondott ki semmit, pedig mennyi mindent kellett volna elmondania! Lényegében már az esküvője előtt elrontotta az egész életét csupán amiatt, hogy túl sok olyat mondott, amit nem szabadott volna, és semmi olyat, amit kellett volna. Aztán, mikor végre fel merte tenni a legfontosabb kérdést, az írónő többet nem engedett betekintést a fejébe. Nem tudhattuk meg, hogyan reagált. Nem lehettünk tanúi annak, ahogyan összetörik – helyette én törtem össze. Engem vágott agyon az a „Nem. Fontos?”.

Hugi egyébként szerintem a legkompilkáltabb és legizgalmasabb karakter volt a regényben. Mindig is sikerült úgy imádnom Szabó Magda főhősnőit, hogy nem értettem meg őket teljesen. Sikerült úgy együtt éreznem velük, hogy fogalmam sem volt, mit is érezhetnek valójában, mert soha nem mondják el a teljes igazságot. Valamiért mégis szerethetők ezek a lányok, jelen pillanatban Hugi, vagyis Gál Gabriella nyűgözött le.

Az intertextusok biztosan izgalmasak azoknak, akik értékelik az ilyet, én csak A kőszívű ember fiai részletnél kaptam fel a fejem, de úgy összességében nem igazán értettem, miért voltak fontosak ezek a dőlt betűs részek. Persze, tudom, hogy Szabó Magda ekkor nagyon kísérletező kedvében volt, és hogy nem akart több „lektűrt” írni (bár, szerény személyem szerint a leglektűrösebb lektűrje is többet ér, mint manapság egy-egy szépirodalomnak csúfolt borzalom), de nekem nem igazán jött be ez az újítás. Viszont mindez eltörpül a csodás történet, a rengeteg érzelem és a fantasztikus karakterek mellett. Méghozzá olyanok voltak ezek a karakterek, hogy az elején egytől egyig mind unszimpatikusak voltak, majd megismerve őket, szinte mindegyiket meg lehetett kedvelni. Hát, mi ez, ha nem zsenialitás?

Egyszóval: csoda. Ez a kisregény egy újabb csoda, és Szabó Magda most már hivatalosan is a kedvenc írónőm.

„A világ szétdarabolható entitások nyers magjává zsugorodott. A dolgok nevei a dolgokkal együtt fokozatosan feledésbe merültek. Színek. Madárnevek. Ehető dolgok nevei. Végül minden igaznak vélt dolog neve. Törékenyebbek mint valaha gondolta volna. Eddig vajon mennyi veszett oda? A szentnek hitt nyelv megfosztva referenseitől s ezáltal a valóságtól. Felemészti magát mint minden ami megpróbálja megtartani a hőt. Hogy idővel örökre kihunyjon.”

Érdemes életben maradni egy halott világban? Folyamatosan ez a kérdés járt a fejemben a könyv olvasása közben. És hogy érdemes-e egy ilyen világban felnevelni egy gyermeket, aki lényegében egész életét a haldokló világ és a haldokló apja társaságában tölti. Nem hinném, hogy a regény választ adott volna rá. Nem okoskodott. Bemutatta, hogyan viselkedett ez a két szereplő a világ vége után, de nem akart morális értékeket közvetíteni. Az apa ezt tette, hogy jól tette-e vagy sem, azt nem tudhatjuk. Ilyet csak akkor tudhat meg az ember, ha át kell élnie. És félő, hogy ez vagy a következő generáció ezt megtudja.

Egy olyan disztópia volt ez, ami nem a kalandokról, nem az emberiség megmentéséről szólt – csupán a tűz hordozásáról. A jókról, akik nem térnek le az útról. Akik nem akarnak másokat megmenteni, de a lehető legkevesebb életet szeretnének megnyomorítani vagy kioltani annak érdekében, hogy ők tovább élhessenek. Élni akarnak, de ki tudja miért? Mennek az úton, valami cél felé, hogy mégis hová tartanak? A semmiből a semmibe…

Tévedtem azzal kapcsolatban, hogy a könyv jobban meg fog viselni, mint a film. Az valahogy sűrűbb volt, és a színészek játéka nagyon sokat hozzátett az „élményhez” – annyira, hogy azt a felétől bőgve néztem. Itt azonban annyi hatást váltott ki belőlem, hogy néha libabőrös lettem a borzalomtól, és el-elmosolyodtam a kisfiú megszólalásain. Azok valóban meghatóak voltak. Örültem volna, ha néha ő a fokalizátor, és nem csak a párbeszédekből ismerhetjük meg. Ha néha elmeséli az álmait, az érzéseit, és nem a félmondatokból kéne kihámozni az igazi személyiségét. Mert egy angyalnak volt ábrázolva, az tény… de csodás lett volna egy ilyen tiszta lélek működésébe bepillantást nyerni. Ellentétben az apjáéval, aki csak azért élt, hogy életben tarthassa ezt a tiszta lelket. Isten igéjét, ahogy ő fogalmazott.

A központozás hiányát elég zavarónak és érthetetlennek tartottam. Szerintem az összeolvadás illúziójához tökéletesen elég lett volna a fejezetek hiánya és a párbeszédek jelöletlensége. A magyar nyelvnek kellenek vesszők, már bocsánat. Bánk bán óta tudjuk. Nem is értem, a Magvető ezt miért engedte. Miért gondolta, hogy olyan fontos megtartani az angol szöveg e sajátosságát…

Mint mondtam, nem volt olyan sűrű és szívbe markoló élmény a könyv olvasása, mint a film végigszenvedése (de a lehető legkellemesebb szenvedés volt ez), de azért sokat jelentett. Pár dolog világosabbá vált, a párbeszédeket jobban át lehetett gondolni, a lelkekbe jobban bele lehetett látni – de a tragédiát valahogy kevésbé tudta ábrázolni. És ez furcsa. Nagyon-nagyon kevés könyv van, aminél ezt érzem. Persze, voltak nagy mondatok, amik elmondták a lényeget, de ezek eltörpültek a menetelés és az élelemszerzés részletes leírásai között. Nem mondom, azok is rettentő fontosak egy ilyen regényben, és mégiscsak szükséges, hogy érzékeltesse a szerző az éhezést és nyomorúságot. De szerintem egy kicsit több komoly párbeszédet elbírt volna a regény. És sokkal több kisfiú-monológot. Mert a legérdekesebb mégiscsak az, hogy hogyan érez, aki már ebbe a világba született bele, és nem látott semmi szépet, kedveset és egészségeset. Bár, talán azért kerülgette az író ezeket a témákat, mert ő sem tudta felfogni, ez milyen lehet. Valahol érthető. Mi még egy szép világban élünk. Kérdés, hogy meddig.

Olyan sok mindenkinek nem tetszett az új Harry Potter, hogy félve vettem a kezembe. Félve attól, hogy hatalmasat fogok csalódni Rowlingban, és attól, hogy teljesen elrontja majd azt a képet, ami a fejemben már megvan arról a bizonyos „19 évvel később”-ről. Nem vártam tőle sokat, bevallom. De szerencsére sokkal többet kaptam, mint ahogy azt legmerészebb álmaimban el mertem volna képzelni.

Kezdjük ott, hogy ez egy színdarab. Nem filmnek íródott, és főleg nem regénynek. A színdarabban nincsenek belső monológok, nincs igazi lelki ábrázolás – tehát mindent ki kell mondaniuk a szereplőknek (a színészek játéka persze sokat hozzá tehet ehhez, de én speciel soha nem fogok eljutni Londonba, hogy megnézzem…), és a dráma legnagyobb negatívuma ebből eredt szerintem. A fiatal Albus, az idős Albus, Scorpius, Harry és lényegében mindenki olyan dolgokat mond ki, amiket Rowling soha nem mondatott volna ki velük, ha regényt ír. De nem regényt írt, ezért nyáladzania kellett egy kicsit (pl. 14 éves fiúk soha nem fogják egymásnak azt bizonygatni, hogy mennyire szeretik egymást, de valahogy meg kellett oldani, hogy mi erről tudomást szerezzünk. Lehetett volna finomabban is a tudtunkra adni, de hát… )

Néhol karakteridegenséget is felfedeztem, főleg Draco viselkedésében. Vele kapcsolatban kicsit úgy éreztem, mintha egy Draco-mániás lány fanfictionjét olvasnám. Szerethető volt, és ez eddig egyáltalán nem volt jellemző Rowling Draco-ábrázolására. Mindig is a kétszínű, a nagyképű vagy a megtört Dracót kaptuk, ezt a jólelkű Dracót soha nem láthattuk a regényekben. Igaz, hogy sokat változtatott rajta a felesége, de hogy ennyire más ember legyen? Valahogy nehéz elképzelni. És azt is, hogy ilyen fia legyen, pont neki... a legjobb karakter az egész színdarabban! Scorpius az új legnagyobb kedvencem (persze csak Sirius után).

A különbség abban is felfedezhető volt, hogy néha talán erőltetettnek tűnt egy-két poén vagy humorosnak szánt megmozdulás – mégis szükségesek voltak ezek. Mivel a színdarabnak nincs 48 órája, hogy úgy magába szippantson, mint egy regény. Néhány óra alatt kell elszórakoztasson, és pontosan ezért én minden kínos pillanatért megbocsátok!

Megbocsátok, mert az írók visszaröpítettek Harry Potter világába, az ismerős helyre, abba a világba, amiben felnőttem. Nem csak Harryék mentek vissza az időben, hanem én is. Mindenki, akinek a Harry Potter-sorozat jelentette a gyerekkorát. Belecsöppentünk az első, a harmadik, a negyedik és a hatodik részbe, illetve a hetedikbe is. Igazából, lehet, hogy mindegyikbe, de ezek voltak "jelen" leginkább. És szerintem a negyedik rész volt, amit a legerősebben megidéztek. Nevettem, meghatódtam, és újra átéltem mindazt, amiket átéltem korábban. Én, ha akarnék, se tudnék rosszat mondani erre a műre. Már csak azért sem, mert varázsolt nekem néhány fantasztikus órát. Azt hiszem, értem, miért nem tetszik olyan sok mindenkinek ez a rész - mert más. Merőben más.

Talán magyarul olvasva észreveszem majd a hibáit, a gyengeségeit, talán ha látnám színdarabban, az új színészekkel, mást éreznék. De egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy meglepően jó volt. Nagyon sokszor nagyon meglepett, hogy mik történtek abban a 19 évben, és hogy ezután hogyan alakult Harryék élete. A karaktereket tovább mélyítették (külön örültem Ginnynek, még mindig csodálatos egy nőszemély), a kapcsolatokat szépen ábrázolták… mind a régi, mind az új szereplők érdekesek és izgalmasak voltak. A voldemortos-dolog ugyan már-már tényleg túl fanfictionös volt… de talán csak azért gondolom, mert olvastam már néhány ehhez hasonló fanfictiont (na meg Voldemortban pont az volt a legfélelmetesebb, hogy a leghűbb szolgájára is úgy tekintett, mint egy egyszerű eszközre, nem mint egy nőre...). De persze a legeslegjobb fanfiction sem érhet fel Rowling keze munkájával – ezt mindig is tudtam, és örülök, hogy nem kellett megváltoztatnom a véleményem.

A történet most már tényleg teljesen lezárult. És már csak azt sajnálom, hogy nem olvashatok minimum novellákat Scorpius szerencsétlenkedéseiről. :D