„A világ szétdarabolható entitások nyers magjává zsugorodott. A dolgok nevei a dolgokkal együtt fokozatosan feledésbe merültek. Színek. Madárnevek. Ehető dolgok nevei. Végül minden igaznak vélt dolog neve. Törékenyebbek mint valaha gondolta volna. Eddig vajon mennyi veszett oda? A szentnek hitt nyelv megfosztva referenseitől s ezáltal a valóságtól. Felemészti magát mint minden ami megpróbálja megtartani a hőt. Hogy idővel örökre kihunyjon.”

Érdemes életben maradni egy halott világban? Folyamatosan ez a kérdés járt a fejemben a könyv olvasása közben. És hogy érdemes-e egy ilyen világban felnevelni egy gyermeket, aki lényegében egész életét a haldokló világ és a haldokló apja társaságában tölti. Nem hinném, hogy a regény választ adott volna rá. Nem okoskodott. Bemutatta, hogyan viselkedett ez a két szereplő a világ vége után, de nem akart morális értékeket közvetíteni. Az apa ezt tette, hogy jól tette-e vagy sem, azt nem tudhatjuk. Ilyet csak akkor tudhat meg az ember, ha át kell élnie. És félő, hogy ez vagy a következő generáció ezt megtudja.

Egy olyan disztópia volt ez, ami nem a kalandokról, nem az emberiség megmentéséről szólt – csupán a tűz hordozásáról. A jókról, akik nem térnek le az útról. Akik nem akarnak másokat megmenteni, de a lehető legkevesebb életet szeretnének megnyomorítani vagy kioltani annak érdekében, hogy ők tovább élhessenek. Élni akarnak, de ki tudja miért? Mennek az úton, valami cél felé, hogy mégis hová tartanak? A semmiből a semmibe…

Tévedtem azzal kapcsolatban, hogy a könyv jobban meg fog viselni, mint a film. Az valahogy sűrűbb volt, és a színészek játéka nagyon sokat hozzátett az „élményhez” – annyira, hogy azt a felétől bőgve néztem. Itt azonban annyi hatást váltott ki belőlem, hogy néha libabőrös lettem a borzalomtól, és el-elmosolyodtam a kisfiú megszólalásain. Azok valóban meghatóak voltak. Örültem volna, ha néha ő a fokalizátor, és nem csak a párbeszédekből ismerhetjük meg. Ha néha elmeséli az álmait, az érzéseit, és nem a félmondatokból kéne kihámozni az igazi személyiségét. Mert egy angyalnak volt ábrázolva, az tény… de csodás lett volna egy ilyen tiszta lélek működésébe bepillantást nyerni. Ellentétben az apjáéval, aki csak azért élt, hogy életben tarthassa ezt a tiszta lelket. Isten igéjét, ahogy ő fogalmazott.

A központozás hiányát elég zavarónak és érthetetlennek tartottam. Szerintem az összeolvadás illúziójához tökéletesen elég lett volna a fejezetek hiánya és a párbeszédek jelöletlensége. A magyar nyelvnek kellenek vesszők, már bocsánat. Bánk bán óta tudjuk. Nem is értem, a Magvető ezt miért engedte. Miért gondolta, hogy olyan fontos megtartani az angol szöveg e sajátosságát…

Mint mondtam, nem volt olyan sűrű és szívbe markoló élmény a könyv olvasása, mint a film végigszenvedése (de a lehető legkellemesebb szenvedés volt ez), de azért sokat jelentett. Pár dolog világosabbá vált, a párbeszédeket jobban át lehetett gondolni, a lelkekbe jobban bele lehetett látni – de a tragédiát valahogy kevésbé tudta ábrázolni. És ez furcsa. Nagyon-nagyon kevés könyv van, aminél ezt érzem. Persze, voltak nagy mondatok, amik elmondták a lényeget, de ezek eltörpültek a menetelés és az élelemszerzés részletes leírásai között. Nem mondom, azok is rettentő fontosak egy ilyen regényben, és mégiscsak szükséges, hogy érzékeltesse a szerző az éhezést és nyomorúságot. De szerintem egy kicsit több komoly párbeszédet elbírt volna a regény. És sokkal több kisfiú-monológot. Mert a legérdekesebb mégiscsak az, hogy hogyan érez, aki már ebbe a világba született bele, és nem látott semmi szépet, kedveset és egészségeset. Bár, talán azért kerülgette az író ezeket a témákat, mert ő sem tudta felfogni, ez milyen lehet. Valahol érthető. Mi még egy szép világban élünk. Kérdés, hogy meddig.