Egy barátnőmtől kaptam kölcsön ezt a könyvet úgy fél évvel ezelőtt, de még csak most vettem rá magam, hogy el is olvassam. Az ok egyszerű: a magyar szak tömve van sznobokkal, mind tanárok, mind diákok terén, és túlságosan is hatnak rám. Viszont nem rég rájöttem, hogy nagyon sok mindenben nem értek én egyet a sznobokkal, és ideje megint olyan könyveket a kezembe vennem, amik tényleg szórakoztatnak, és nem kell mellette elviselnem mindenféle elborzasztó állatias szexjelenetet és hasonlókat…

A Crash into you pont azt adta, amire számítottam: ellazított, megmosolyogtatott, szerelembe ejtett a főszereplő sráccal, kötelezően elegem volt a főhősnőből (ezt még kifejtem), és teljesen odavoltam a mellékszereplőkért. A sztori lendületes volt, aprólékosan kidolgozott – látszik rajta, hogy az írónő alapos kutatómunkát végzett a kocsik és a mentális betegségek terén, ami miatt különösen is nagy az elismerésem. Én személy szerint nem rajongok a kocsikért, kb. csak egy érdekes szín vagy forma tud lázba hozni. Jobban örültem volna, ha a motorozás a háttérsztori, mert azt a fajta adrenalint én is átéltem már néhányszor… de azért megpróbáltam ebbe is beleélni magam.

Na, de ennyi dicséret után kezdődhet a szapulás. Elismerem én, hogy jó könyv volt, Vörös pöttyöshöz képest különösen is (már amennyire én tájékozott vagyok e téren, mert ezer éve ez az egyetlen Vörös pöttyösöm, én leragadtam a béna Twilightnál és a Shiver-sorozatnál…), de muszáj egy-két szót ejtenem a gyöngeségeiről is.

Először is, a fordítás… hát, mit ne mondjak, egy-két helyen rettenetes volt! Egyszer túl szlenges, máskor túl fellengzős volt a beszéd, MAGYAR népi kifejezésekkel megtűzdelt (pl. „radai rosseb” – most komolyan?), az SMS-ek rövidítései pedig nevetségesek voltak. Értem én, hogy utánozni akartam egy-két amerikai U-t meg 4-t, de ne… ezt ne!

Az angyal-hasonlatok szintén az agyamra mentek. Ennél közhelyesebb dolgot kitalálni sem lehetett volna. Esküszöm, még a „nyuszika” is jobban tetszett, amit Abby használt. Voltak még ilyen klisés szófordulatok, de ez bökte a legjobban a csőröm. Főleg, mikor századszorra ismételte Isaiah. Aki pedig számomra néha túlságosan is védelmező volt, de ez már tényleg a lehető legszemélyesebb megjegyzés. Rachel sokkal idegesítőbb volt a „nem-vagyok-gyenge”-szövegeivel. Sokszor lecsaptam volna, az édes anyukájával együtt. De most tényleg… egy kutyát nem vesz azért az ember, hogy az előzőt helyettesítse, a nő meg képes volt addig szülni, amíg nem lett még egy lánya, hogy olyat faragjon belőle, mint az előző. Persze, kellett a konfliktus, értem én.

Összességében az a benyomásom, hogy ez a könyv üvölt a filmváltozatért. Ahogy olvastam, elképzeltem, milyen menő „tini-Halálos iramban”-t lehetne belőle forgatni. Biztos vagyok benne, hogy az írónőnek is megfordult ez a fejében. És szerintem hasznára is válna a könyvnek. Nem éreztem ugyanis elég feszültséget a csúcspontnál – annál a bizonyos versenynél –, mivel egy ilyen jelenet csak filmen lehet elég hatásos. És az utána következők is.

Illetve, ami abszolút nem mínusz pont, csak számomra volt hátrány: nem olvastam a trilógia korábbi részeit, ezért sokszor éreztem, hogy olyanokról van szó, ami ebben a regényben nincs leírva, de a korábbi kötetek ezekről szólnak. Kicsit sok volt nekem a Beth-es szál, és a Noah-val való testvéri kapcsolatot sem tudtam igazán átérezni. Abby viszont a legnagyobb kedvencem, Courtneyval és a bratyókkal karöltve. Esküszöm, ha négy bátyám lenne, én lennék a legboldogabb a világon!

Én ennél sokkal többre számítottam, ha lehetek őszinte. Mindegyik csoporttársam, aki olvasta ezt a regényt, ódákat zengett Bartisról és A nyugalomról. Azt mondták, A vége nem olyan jó, mint A nyugalom, kezdjem csak ezzel, mert imádni fogom, egész biztosan én is beleszeretek Bartisba.

Eleinte azt hittem, igazuk lesz. Tetszett a sztori, a megfogalmazás, a homályosság, a hirtelen megszakított mondatok, a sok-sok ismétlés. Egy igazi kortárs regény, gondoltam. Olyan regény, amit nem kellemes olvasni, de muszáj folytatnom, mert odaszögez a székhez, gondoltam. Aztán már túl sokkoló és elborzasztó lett, és le kellett tennem, másik, könnyebben emészthető regényt kellett elővennem, mert ha ezt most folytatom, felvágom az ereim a hegedűhúrokkal, gondoltam.

Eleinte cimkéztem is teljes gőzzel, tele van jelölésekkel a regény első fele. Aztán rájöttem, hogy a csak regény első fele volt cimkézendő, a másodikban vagy ugyanazt mondja el egy kicsit több információval, vagy nyomdapapírt nem tűrő mocsokságokat ábrázol. Persze, miért kéne kellemes legyen egy realista regény? Semmi oka nem lenne arra, hogy olyan legyen, ami nekem tetszik. Hisz nem olyan széplelkűeknek íródott, mint amilyen én vagyok.

A főszereplő unszimpatikus és undorító, mint a legtöbb ilyen regényben, az anyját csak gyűlölni lehet, de ez sem meglepő, Eszter túlságosan kilóg a képből, de ez volt a cél, Judit pedig az alig jelen levő, de a legérdekesebb karakter számomra. Nem csak a hegedű miatt, hanem azért, mert ő képes volt kilépni a mocsokból, és otthagyta a háta mögött az életnek nem nevezhető múltját. Aztán persze a jövő sem kedvezett neki, de ő legalább megpróbálta.

Másik kedvencem a plébános, de ez megint csak a széplelkem számlájára írható. És bosszantott, hogy ennyire céltalan volt a jelenléte. Ha már egyszer pap a hitetlen világban, a még hitetlenebb főszereplő társaságában, miért ne próbálna segíteni rajta, úgy igazán? Mert én arra számítottam, hogy legalább a könyv legvége olyan lesz, amilyennek én szeretném, de nem. Nem mintha meglepődtem volna. Nem mintha happy endre vágytam volna. Pont hogy nem. Azt akartam, hogy a főhős nézzen már végre alaposabban tükörbe, és vegye be az összes gyógyszert, amit az orvos felírt neki…

Nem igazán értettem, mi a logika a függőbeszéd és a kötőjeles párbeszédek váltogatása között. Próbáltam először lélektani magyarázatot találni rá, összevetettem, hogy mikor kivel beszél a főhős, de üssetek meg, én nem fedeztem fel logikát benne. Pedig nagyon szerettem volna, és fontosnak is tartom ezt a kérdést.

Azért volt jó pár dolog, ami mégis tetszett a regényben: az időbeli ugrások, a késleltetett rádöbbenések, a testvérek párbeszédei, a színházi utalások és egy-egy káromkodás azért fantasztikusan oda tudott vágni (pl. „- Aha – mondta, és fel se nézett, kente tovább a kurva vajaskegyerét.”).

„…kár összetéveszteni a trágárságot az őszinteséggel” – számomra ez a legjellemzőbb mondat erre a regényre. Értem én, hogy kortárs, és hogy menő így beszélni, meg hogy ez közelebb hozza hozzánk a szöveget (?), de én legtöbbször túlzásnak éreztem. Egy idő után kényelmetlen volt olvasni. Ez lett volna a regény célja? Hogy ne élvezzük? Elidegenítés volt az egész? Könnyen lehet. De, hogy én sem olvasok többet Bartistól, az is biztos. Ha már az állítólagos legjobb regénye sem tetszett, inkább meg sem próbálom a többit. 

Mi jó egy népnek? A szabadság vagy a fegyelem, a kordában tartás? A túlzott szigor vagy az annál is lazább, szinte már láthatatlan kötelek? Manapság – de talán mindig is – gyakori beszédtéma ez, és az ehhez hasonló kérdésekre adott válaszok soha nem egyértelműek. Nem tud senki olyat mondani, ami mindenkinek jó lenne. A káosz, a forradalom egy pár napig, pár percig megfelel. Aztán a tömegbe lőnek, lecsendesítenek. Lehet, hogy végül győzni lehet, de aztán jönnek a hétköznapok, és valami megint nem tetszik. Valami megint nem úgy működik, mint ahogy szeretnénk. Mert egyre többet szeretnénk.

Nem volt annyira erős és sűrű és izgalmas és hatásos regény ez, mint A fehér király, de a Máglya valahol mégis sokat mondott. Dragomán megélt egy kort, amire az én korosztályom már nem emlékezhet, mert utána vagy éppen annak a végén születtünk. A szüleink történetei ugyan megőriztek számunkra egy-két másodlagos emlékképet, de nagy valószínűséggel a szüleink nem a történések sűrűjében voltak. Dragomán regényeinek a főhősei pedig igen. Emma, a nagyapja, a nagyanyja, Krisztina, Réka, Bertuka, Bátykó és Miklós olyan dolgokat éltek meg, amiket mi csak a történelemkönyvekből ismerünk. Emma pedig elénk tárja mindenki életét, elmeséli, kibeszéli magából, még azt is, amit nem ő élt át – nagymama E/2-es monológjai ugyanis számomra az Emma által elismételt mondatok voltak, amiket a nagyanyja mondott neki valamikor és ő most újra elmondja. Talán neki, talán nekünk, de mindenképpen hozzá szólva.

A lassúságát azzal próbáltam magyarázni, hogy itt nem kisfiú az elbeszélőnk, hanem egy fiatal lány, aki éppen megtalálja önmagát, akinek minden mozzanat fontos az életében, aki mindent szeretne megörökíteni, elbeszélni, megélni és túlélni. Fontosak számára az álmok, a rezdülések, a hangyák, az árnyékok, a szellemek és az érintések. Mindent elénk tár, hogy aztán abból próbáljunk meg összerakni valamit. Talán túl sokat is mond egyszerre, talán könnyebb lenne az olvasónak egy fele ilyen hosszú regényt elolvasni és megemészteni. De miért kíméljen minket a szerző? Az akkor élőket sem kímélte senki… ahogy az azelőtt élőket sem, és az azelőtt élőket sem. Minden generációnak túl kellett élnie egy nemzeti tragédiát. A 20. századiak több ilyet is átéltek, a legutóbbi pedig a kommunizmus volt, amiről ez a regény majdnem szólt. Azért csak majdnem, mert itt már csak a nyomok, az emlékek látszanak. Azok az emlékek, amik mára elhalványultak, amikre mi már nem emlékszünk. De mégis fontos, hogy emlékezzünk, nehogy bármi hasonlót elkövessünk. Vagy még ennél is rosszabbat.

Nem akartam, de valamiért mindig a Für Elise jutott eszembe az olvasás közben. Hogy mennyire hasonló a kettő, az mégis mennyivel zseniálisabb volt… ez nem fair, tudom, de az elbeszélők hasonlósága miatt képtelen voltam nem összevetni a kettőt – és rájönni, hogy Szabó Magda jobb volt. Jobban felfogta, mit érez egy lány. Talán csak annyi volt az előnye, hogy ő tényleg átélte mindezt, nem csak elképzelte, milyen lánynak lenni. A leginkább akkor éreztem, hogy az író és az elbeszélő nem egynemű, amikor arra került a sor, hogy Krisztina és Emma kibékültek és barátok lettek. Ott egy kicsit felhúztam magam: majdnem egy év civakodás és gyűlölködés után elég egy apró közös csíny, és máris legjobb barátnők az ősellenségek? Ugyan már! Pedig borzasztóan vártam, hogy szó legyen még Krisztináról, a viselkedése ellenére nekem az elejétől kezdve nagyon szimpatikus volt, és meg is értettem az indítékait – viszont így elsunnyogni egy fontos szálat… elég kiábrándító volt.

Ami kellemes meglepetés volt: nem volt olyan karakter a regényben, aki színtiszta fekete vagy fehér lett volna. Se a rajztanár, se a könyvtárosnő, se maga Nagymama, se Emma, se az apja… mind tettek jókat és rosszakat is, viselkedtek kedvesen és elviselhetetlenül is. Nagy taps Dragománnak, hogy ezt ilyen szépen ábrázolta. Talán nem szándékosan, csak életbeli tapasztalatai alapján, de számomra ez nagy pozitívum. Ahogyan az erdélyi tájszavak is, amit már A fehér királyban és az Oroszlánkórusban is örömmel fedeztem fel. Ezért is nagy élmény eredeti nyelven olvasni egy könyvet: más nyelvben ugyanis nem tudják a punga és a szatyor, vagy a burján és a gaz között érzékeltetni a különbséget.

Az üzenete komoly, a cselekménye szintén, de az egésznek a megvalósítása… mint már mondtam, nem volt annyira zseniális, mint A fehér királyban. Ott nagyobb erejük volt a szavaknak, nem veszett el a sok részletben a lényeg – itt viszont a sok boszorkánykodás közepette már-már el is felejtettem, hogy mindez a rendszerváltás után játszódik közvetlenül, ráadásul Erdélyben. Nem lett leírva egyszer sem, talán azért, mert Dragomán úgy gondolja, nem ez a lényeg, de akkor miért is utalt mindig Ceaușescura és a diktatúrájára? Mert ő azt élte meg és arról tud beszélni. És arról is beszélt. És ami azután történt. A nagy szabadságról, a kiszabadulásról a ketrecből, a körbe-körbe futkározásról, a rókatáncról, a bizonytalanságról, a céltalanságról. A hirtelen jött Nyugatról, a bőségről, az új dolgokról, könyvekről, filmekről, amik addig elérhetetlenek voltak, és amik most mind bezúdultak ide. Elgondolkodtató ezeket olvasni, mert mi már ebben nőttünk fel, nekünk nem újdonság, hogy bemegyünk egy szupermarketbe vagy elmegyünk a moziba és ott egy tucat film közül választhatunk. Belegondolni is furcsa, hogy milyen lenne mindez nélkül élni. Aztán abba belegondolni még furcsább, hogy pár évtizeddel ezelőtt a szüleink azon gondolkoztak, hogy milyen lenne, ha mindez meglenne az életükben. 

Dragomán első regényét nem elsőként vettem a kezembe, de nem bánom. Most már értem, miért írta be magát a Nagyok közé, miért van ott minden irodalmi fesztiválon, miért szeretik olyan sokan és miért kötelező olvasmány az egyetemen. Az Oroszlánkórus – a legutóbb megjelent novelláskötete – után ezt még nem értettem teljes mértékben, de A fehér király elolvasása után semmi kifogásom az ellen, hogy mi is beírjuk őt a Nagyok közé.

Úgy tapasztaltam, hogy a gyermekszempontú elbeszélések vagy nagyon jól szoktak sikerülni, vagy nagyon rosszul. Ha valaki nem tud visszaemlékezni, milyen volt 12 évesnek lenni, esélytelen a vállalkozás. Viszont ha valaki képes visszaemlékezni egy olyan időszakra, amit legszívesebben elfelejtene, és még arra is képes, hogy mindezt részletesen és izgalmasan elő is adja – akkor ott garantált a siker. Dragomán úgy szedegette össze az emlékképeit, hogy mindannyiunkra hasson, hogy minden magyar, aki ezt olvassa, visszaemlékezzen egy kicsit. Az én szüleim is a kommunista Romániában nőttek fel, és rengeteget meséltek azokról az évekről. Nekem ugyan nincsenek közvetlen élményeim, de ahogy az elbeszélő szavait olvastam, beugrott minden egyes szó, amit a szüleimtől hallottam. A rettegés, az elnyomás, a hallgatás. Főleg a hallgatás. Sokszor feltűnt, hogy a főszereplő szeretne valamit mondani, de aztán mégsem teszi. Jellemző ez arra a korra: a szólás szabadságának minimuma kiterjedt a magánéletre is: nem mondok inkább semmit a barátaimnak, a velem kedves idegennek, még a nagyapámnak és sokszor az anyámnak sem, mert megszoktam, hogy hallgatok. Így felnőni… aztán elmesélni a hallgatást. A legtöbbünknek elképzelhetetlen – mert mi sem egyszerűbb, mint továbbra is csöndben maradni?

Az első dolog, ami feltűnt, hogy olyan, mintha nem is regényt olvasnék, hanem egy – aprólékosan összeszerkesztett és sok elemmel összefűződő – novelláskötetet. A második dolog pedig az volt, hogy megcáfoljam az első elképzelésem, és elismerjem, hogy ez igenis egy regény. Nem a megszokott formában ugyan, de minden értelmében regény. Előnynek tartom igazából, hogy a fejezetek nem teljesen folytatólagosak, mert ha valakivel majd egyszer el szeretném olvastatni ezt a regényt, kedvcsinálónak kezébe adom az egyik legerősebb fejezetet, és minden nehézség nélkül olvashatja különálló történetként. Talán nem lesz annyira komplex és nem fogja érteni az utalásokat, de élvezhető lesz és egészen biztos, hogy utána belekezd az egész műbe.

A címválasztás éppen annyira zseniális, mint minden ebben a regényben. Az egyik legerősebb fejezet az, ahol először előkerül a „fehér király”. De ezt talán nem is kéne így kijelenteni, mert ugyanígy fantasztikus volt a Háború, a Számok vagy a Temetés… és nem is folytatom, mert talán egy-két fejezet kivételével felsorolhatnám az összeset, aminél tátott szájjal olvastam. A legjobban az fogott meg, hogy Dragomán nem próbált meg közhelyekkel a lélekre hatni, majdhogynem csak a cselekményt ábrázolta – hisz egy kisfiú mit is filozofáljon nekünk? – de a „kis szavakkal” olyan nagyokat mondott, hogy minden „idézetre épülő” regény megirigyelhetné.

Másik jellemzője A fehér királynak, hogy a fejezetek szinte mindig in medias res kezdődnek, majd hosszan kifejti az előzményeket az elbeszélő, és majdhogynem észrevétlenül visszatér az akkori jelenbe, ahonnan aztán folytatódik a cselekmény. Ezzel nem erőltetve, de észrevehetően fokozza az izgalmakat, eléri hogy az első néhány mondat se legyen unalmas, és figyelmesen olvassunk tovább.

A leginkább megrázó számomra az volt a regényben, ahogy az elbeszélő szenvtelen hangon ecsetelte a minden napos ütéseket és veréseket, amik őt és a kortársait érték. A mai olvasónak elképzelhetetlen, hogy ilyen megtörténhetett – de annyi elképzelhetetlen és kegyetlen dolgot lefest az elbeszélés, hogy egy idő után már mi, olvasók is belefásulunk, és megértjük, hogy a főszereplő miért nem próbál védekezni, miért látja esélytelennek a szabadulást. A főszereplő, akinek mellesleg a nevét sem tudjuk, csupán azt tudjuk, hogy az édesapját és a nagyapját is ugyanígy hívják…

Szintén dicséretre méltó, hogy nem egy statikus hőst kapunk Dragomántól, pedig egy – számomra legalábbis – „majdnem novelláskötettől” ezt várná az ember. De nem. A főhős szemmel láthatólag fejlődik, okosodik, megváltozik az őt ért események során. Még mindig nem beszél sokszor, hallgat, mert tudja, hogy továbbra is az a legjobb – a végén azonban azt is tudja, hogy ha elég gyors és ha elég hangos, elérheti a célját. Mi persze tisztában vagyunk vele, hogy nem, itt nem lesz boldog vég, annak még nincs itt az ideje, azt majd az ő gyermeke fogja megtapasztalni – de a lényeg, hogy ő hisz benne. És mindennél jobb, hogy nem lehetünk szemtanúi annak, ahogyan csalódik ebben a hitében.

Egyszer egy tanárom megkérdezte a csoportunktól, hogy vajon miért fogy sokkal kevesebb novellás- és verseskötet, mint regény? Miért nem szeretnek az emberek novellákat olvasni, még azok sem, akik egész nap csak rohannak és nem lenne másra idejük? Mi pedig csak néztünk, gondolkodtunk, de nem tudtunk értelmes választ adni. Elolvasva ezt a kötetet, már tudnék válaszolni – illetve már megértem a tanárom válaszát, amit feltárt előttünk: az emberek szeretnek belemélyedni egy történetbe. Nem huszonötön átfutni gyorsan, hanem beleélni magukat egyetlen egy olyan történetbe, ami további négyszáz oldalon velük marad. Teljesen érthető… részben engem is ez zavart az Oroszlánkórus olvasásában. De nem csak ennyi zavaró tényező volt.

Inkább kezdem a pozitívumokkal, mert azért azok is voltak bőven. Drágomántól nekem ez az első olvasmányom, de már ott vár a polcomon A fehér király, és a Máglyáról is csak jókat hallottam – úgyhogy nagyon nagy reményekkel álltam neki a novelláknak. Az első néhány darab pontosan azt a szintet hozta, amit elvártam. Érzelmes volt, elgondolkodtató, csodálatos, izgalmas… A Vasvonó titokzatos és fantasztikusan elemezhető, a Cry me a river iszonyúan tetszett, szinte már ott búgott a fülemben a lágy jazz, ahogy a lány, majd a női elbeszélő mesélte az életét. A seprű olyan volt, hogy nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek rajta, de mindenképpen jót szórakoztam, a Húslevesnél pedig már kezdtem megijedni – az már egy csöppet gyengébb volt, túldramatizáltnak és „túlírtnak” tűnt. Aztán a Hevimetál megnyugtatott, mert azon hatalmasokat kacagtam. A Limon con sal pedig azt hiszem, a kedvencem mind közül… sokat gondolkoztam ezen, de talán ez a történet maradt meg a leginkább, így ezt nevezném kedvencnek is: egy kedves szerelmi történet keserűen tálalva. Na, de ezután következett a süllyedés… se a Hangdobozoknak, se a Puerta del solnak nem láttam sok értelmét, a Rosszaságokon elmosolyodtam ugyan, de nem volt egy zseniális alkotás, az Extra Brutról inkább ne beszéljünk (van még olyan, amiről szót sem akarok ejteni többet). És hát folytassam ilyen részletesen? Inkább nem. Elég ha annyit mondok, hogy a következő húsz novellából alig hat tetszett. Az a hat is már nagyon a vége felé volt, ahol pedig Dragománnak be kellett erősítenie, ha azt akarta, hogy az olvasónak úgy maradjon meg a fejében ez a novelláskötet, mint „ütős, őszinte, elgondolkodtató”.

Persze, nem szeretném leszólni Dragománt, nagyon nagy írónak tartom, és pontosan tudom, mennyire nehéz jó, igazán jó novellát írni. Neki jó párszor sikerült, és ez már hatalmas teljesítmény! Illetve én is csak egyszer olvastam el mindet, könnyen lehet, hogy ha még egyszer átfutnék rajta, észrevennék olyan dolgokat, amik első olvasásra nem ütik meg az ember szemét. De azért mégis… egy kicsit többet vártam. Szerettem volna mindegyiknél azt érezni, mint például a Füles fotelnél vagy a Poszthumán randinál. Ehhez sokkal kevesebb novella kellett volna, a „salakot” (már bocsánat) én kivágtam volna a közepéről a szerkesztő helyében.

Amiben azonban tagadhatatlanul profi a szerző: a gyerekszempontú elbeszélések. Mind a politika, mind a felnőtt élet bemutatása gyerekszemmel iszonyat hatásos, és Dragomán ezt pontosan tudja. Kihasználta itt is egy-két novellában, és azok lettek a legmeghatóbbak, a legkomolyabban vehetők. Olyanok, amikből akár egy regényt is szívesen olvasnék.

Ami külön tetszett, az az erdélyi szóhasználatok: kalorifer, blokk, ápártáment (pont így, igen így), murok és a többi. Olyan nosztalgikus volt. Örülök, hogy Dragománnak még nem mentek ki a szóhasználatából ezek a szavak. Mert nekem már eléggé, pedig pont ott születtem, ahol ő.

Az elején még a zene motívuma is minden novellában ott volt. Tetszett, hogy a zene mindent összekötött, az egész novelláskötetet. Jobban összekötötte őket, mint a cérna, amivel összefűzték a könyvet. De a vége sajnos ebben is elgyengült. A legrosszabb mégis az volt benne, hogy tudom, hogy Dragomán jó író – épp ezért sokszor féltem tovább lapozni, mert nem akartam még egy rossz novellát olvasni tőle. Ezért is tartott ilyen sokáig, hogy befejezzem. Néha egy egész napra félreraktam, és inkább mást olvastam…

Szóval valahogy így. Nem ájultam ez az Oroszlánkórustól, de néhány novella kiemelkedően szép volt, azokat bármikor újraolvasnám. Sajnálom, hogy nem lehetett az összes ilyen, hogy a közepe táján már-már szenvedtem… de nem lehet minden fenékig tejfel, ugye?

Nem hittem a szememnek, amikor megláttam, hogy Lewis sci-fit írt. A kettő valahogy annyira nem akart összeférni, hogy ötször is megnéztem, ez ugyanaz a C. S. Lewis, akit én ismerek? De ugyanaz volt. Végül hát elolvastam ezt a regényt, és mennyire örülök, hogy így történt! Nem mondom, hogy életem legizgalmasabb olvasmánya volt, de tanulságos és érdekes volt. Igyekszem kifejteni, miért.

Le kell szögezni, hogy mivel ez a könyv 1938-ban jelent meg először, nem lesz megfelelő a mai tudományos világképnek. Nagyon sokszor mosolyogtam a naiv elképzeléseken: hogy hogyan néz ki egy űrhajó, hogy milyen az űr és hogy a Marson lehet élni… de aztán belegondoltam, hogy a 20. század elején valószínűleg ezek voltak a legfejlettebb elképzelések, és hogy Lewis nem buta volt, egyszerűen csak úgy gondolkodott, ahogyan a kortársai. Sőt, ő lényegében tovább is gondolta a tudományt, de egy író-nyelvész- teológus miért is ne tehetné meg? Nem magyarázta el például, hogyan működik az űrhajó, de olyan részletesen leírta az űrutazás élményét, hogy olyat rendes sci-fiben nem is igen találni – hisz az már mindenkinek olyan „alapvető”, hogy az asztronautákat fellövik az űrbe. Az űr-menny párhuzam volt az első lényeges elmélet a regényben, és megint csak mosolyogtam rajta először. De ahogy kifejtette, az csodálatos volt! Ezt elmondani nem tudom, ehhez tényleg el kell olvasni…

A cselekményt nem nevezném lélegzetelállítóan izgalmasnak, de azért valami mégis mindig hajtott tovább az olvasásban. Talán a kíváncsiság, talán az elszántság, hogy „csak azért is megtudom, milyen sci-fit írt Lewis” – de könnyen lehet, hogy lényegében csak azért olvastam tovább, mert tetszett. Nem tudom megállapítani, valamiért mégis befejeztem. Úgy gondolom egyébként, hogy a 100. oldal után indulnak be az események, és onnan a legérdekesebb a regény. Addig csak a bevezetés van, a Malacandra leírása és Ransom megismertetése az olvasóval. Ami persze rendkívül fontos, mert anélkül értelmetlen lenne a regény további része.

A cselekménnyel ellentétben a teológiai – bár inkább filozófiai – fejtegetések annál izgalmasabbak voltak. Amiket Oyarsa mond Ransomnak, és amiket tapasztal Ransom a Malacandrán, nagyon tanulságosak. Szívesen adnám ezt a regényt kistinik kezébe… talán nem fognák fel a párhuzamokat, de őszintén szólva, szerintem én sem fogtam fel belőle mindent. Ettől függetlenül úgy érzem, megérintett. Csak sejtem, hogy Oyarsa olyan, mint egy helytartó, és arra is csak tippelni tudok, hogy Maleldil Isten malacandrai megnevezése, és hogy az eldilek a mi angyalaink – csak nálunk eltűntek, még annyira sem látszanak, mint Malacandrán, mert mi már mind görbültek vagyunk… és mind olyanok akarunk lenni, mint Oyarsa, ezért gyűjtünk aranyat („a Nap vére” – hát mennyire csodálatos már ez az elnevezés?), tudást, hatalmat. Nem elégszünk meg az építkezés, a vadászat, a művészet és a költészet örömével. Mi „fejlettebbek” vagyunk annál. Annyira „fejlettek”, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kiírthatnánk a malacandrai lakosokat, mert az evolúció ezt követeli tőlünk.

Egyébként egy meglepően modern felfogás is helyt kapott a regényben: a Föld „elfáradása” és emiatt új otthon, új bolygó keresése az emberiségnek. Bevallom, legutoljára a Csillagok között c. filmben hallottam hasonlót, és ahogyan az elvarázsolt, úgy ez szintén magával ragadott. Mert azért nem mindennapi, hogy egy 1938-ban élő filológus(!) azon gondolkodjon, hogy el fog pusztulni a bolygónk… Persze, lehet, hogy csak én vagyok műveletlen e téren, és már sokkal régebb óta keresnek megoldást a globális felmelegedésre, mint ahogy azt sejteném.

Érdekesek voltak még a nyelvészeti fejtegetések is: nosztalgikus hangulatba kerültem tőle, és szívesen olvasgattam – mivel én egyébként ilyeneket is tanulok a magyar szakon, csak hát a nyelvészet nem éppen a kedvencem. De ilyen tálalásban abszolút érdekessé tud válni! Azon is elgondolkodtam, hogy Lewis vajon féltékeny volt, amiért jó barátja, Tolkien több csodálatosan kidolgozott nyelvet is megalkotott, ezért ő is akart valami hasonlót kicsiben? Persze, nem szeretnék ennyire lekicsinylő hangnemben beszélni Lewisról, de valamiért ez ugrott be többször is.

A regény legvégén pedig egy utolsó fejezetben és egy utóiratban is megpróbálja az olvasókat becsapni Lewis: azzal, hogy elhiteti velünk, ez tényleg megtörtént egy barátjával, és ő segített neki leírni egy sci-fiben. Jó trükk, Lewis bácsi, jó trükk! Ha nem tudom, hogy a Marson Mark Watney is éppen hogy csak nem halt meg, még talán el is hiszem.

Minden összevetve, egy rendkívül érdekes és tanulságos olvasmány volt ez a kis regény. Nem bánom, hogy időt szántam rá. Azonban nem azoknak ajánlom, akik a hard sci-fit kedvelik, inkább azoknak, akik szeretnek elfilozofálgatni arról, hogy mi is az ember valójában, és hogy Isten miért ilyennek teremtett minket…

Van egy olyan (rossz vagy jó?) szokásom, hogy nem nézek utána a könyvnek vagy filmnek, amiről kritikát írok, csak amennyire feltétlenül szükséges. Ezt azért teszem, hogy ne befolyásolja semmi az olvasatomat. Most is így tettem, ezért csak tippelni tudok, hogy ki is lehet ez a szerző: mert lényegében ő egy olyan ember, aki túlélne másfél évet a Marson. Vagy csak nagyon jól tud hazudni… ezt nem tudtam eldönteni, mivel negyed, sőt egytized olyan okos sem vagyok, mint ő vagy, mint Mark Watney, a fantáziaszüleményének főszereplője. De bevallom, teljesen elhittem, hogy ez a marsi kaland akár még lehetséges is lenne. Annyira reálisan, életközelien írta le, hogy nem lennék teljesen kétségbeesve, ha egy Mark Watneyval kilőnének a Marsra. Egyedül persze totál beszarnék és még azt a harminc solt sem élném túl, amire elég az élelem.

A filmet egyébként láttam úgy egy fél éve, de a mostani olvasásomat ez nem befolyásolta, mivel teljesen elfelejtettem (van egy ilyen jó szokásom). De az nagyon nagy hiba volt, hogy miután befejeztem a könyvet, egyből nekiálltam megnézni a filmet is. Számomra olyan más volt a kettő hangulata, hogy az teljesen összezavart. A könyv olvasása közben végig azt éreztem, hogy Mark a világ (de legalábbis a Mars… haha) legokosabb embere, és csak ő lenne képes túlélni ezt a „kis” kalandot… rengeteg, ismétlem rengeteg szenvedéssel és leleményességgel. Ezt az érzetet a film nem adta át. Amikor Marknak szenvednie kellett volna, a filmben valahogy volt neki egy emelő gépezete, és nem kellett órákon keresztül rámpát építenie. Amikor Mark majd’ meghalt a hosszú utazás során, és a Lakból összeeszkábált sátor volt a menedéke, a filmben vidáman vezetgetett és egy hiper-szuper menő sátorban hesszelt. Eléggé leegyszerűsítették, na. Viszont a látvány… azt nem tagadom, hogy a könyvből (természetesen) hiányzott, és a film pótolta minden fantázia-hiányosságomat.

Visszatérve a könyvre. Sokan és nagyon sokszor mondhatták már, hogy mennyire humoros és szórakoztató, ezért én ezt nem is ecsetelném tovább. Annyi biztos, hogy Mark Watney a valaha volt legszórakoztatóbb marslakó, a bolygója legjobb botanikusa és az első igazi űrkalóz. Komolyra fordítva a szót: az ő narrációjában lehetetlen volt unni az elbeszélést, akármennyire is tudományosan volt megírva az egész. Igazi hard sci-fi, ha élhetek ezzel a szóval (amit amúgy én is csak pár napja tanultam meg). Azonban ez a sci-fi rávett arra, hogy ezután minél több hasonló regényt olvassak. Persze, nem csinál belőlem túlélőt, de az az izgalom, amivel mindvégig a kezemben tartottam a regényt… felbecsülhetetlen. Érdekesen és nagyon jól dramatizálva volt felépítve a regény, a helyszínek és szereplők közötti ugrálás profizmusra utalt. Úgy fokozta a hangulatot, hogy az utolsó 10 oldalt az ágyamon guggolva olvastam – pedig tényleg tudtam, mi lesz a vége.

Nem tagadom, egy-két kémiás és matekos részt itt-ott átugrottam, mert tudtam, hogy ha ötvenszer olvasnám el figyelmesen, akkor sem érteném meg… de a lélektani dolgok (természetesen a lehető leghumorosabban tálalva), a cselekmény és a – mondjuk csak ki – totál ideg és „téglát szaró” földiek párbeszédei eszméletlen érdekesek voltak. Nem is csoda, hogy alig több, mint egy nap alatt kivégeztem ezt a regényt. Nem lehet letenni, de tényleg! Sok könyvre szokták ezt mondani, de ezt most komolyan gondolom.

Lényegében szerintem nagyon megérte belevágnom egy ilyen sci-fibe. Már most lesem, hogy mi lesz a következő űrben játszódó vagy ehhez hasonló olvasmányom. Persze, mindig kell egy Mark Watney-féle humorzsák, úgyhogy nehéz lesz ennél jobbat találnom.