Mi jó egy népnek? A szabadság vagy a fegyelem, a kordában tartás? A túlzott szigor vagy az annál is lazább, szinte már láthatatlan kötelek? Manapság – de talán mindig is – gyakori beszédtéma ez, és az ehhez hasonló kérdésekre adott válaszok soha nem egyértelműek. Nem tud senki olyat mondani, ami mindenkinek jó lenne. A káosz, a forradalom egy pár napig, pár percig megfelel. Aztán a tömegbe lőnek, lecsendesítenek. Lehet, hogy végül győzni lehet, de aztán jönnek a hétköznapok, és valami megint nem tetszik. Valami megint nem úgy működik, mint ahogy szeretnénk. Mert egyre többet szeretnénk.

Nem volt annyira erős és sűrű és izgalmas és hatásos regény ez, mint A fehér király, de a Máglya valahol mégis sokat mondott. Dragomán megélt egy kort, amire az én korosztályom már nem emlékezhet, mert utána vagy éppen annak a végén születtünk. A szüleink történetei ugyan megőriztek számunkra egy-két másodlagos emlékképet, de nagy valószínűséggel a szüleink nem a történések sűrűjében voltak. Dragomán regényeinek a főhősei pedig igen. Emma, a nagyapja, a nagyanyja, Krisztina, Réka, Bertuka, Bátykó és Miklós olyan dolgokat éltek meg, amiket mi csak a történelemkönyvekből ismerünk. Emma pedig elénk tárja mindenki életét, elmeséli, kibeszéli magából, még azt is, amit nem ő élt át – nagymama E/2-es monológjai ugyanis számomra az Emma által elismételt mondatok voltak, amiket a nagyanyja mondott neki valamikor és ő most újra elmondja. Talán neki, talán nekünk, de mindenképpen hozzá szólva.

A lassúságát azzal próbáltam magyarázni, hogy itt nem kisfiú az elbeszélőnk, hanem egy fiatal lány, aki éppen megtalálja önmagát, akinek minden mozzanat fontos az életében, aki mindent szeretne megörökíteni, elbeszélni, megélni és túlélni. Fontosak számára az álmok, a rezdülések, a hangyák, az árnyékok, a szellemek és az érintések. Mindent elénk tár, hogy aztán abból próbáljunk meg összerakni valamit. Talán túl sokat is mond egyszerre, talán könnyebb lenne az olvasónak egy fele ilyen hosszú regényt elolvasni és megemészteni. De miért kíméljen minket a szerző? Az akkor élőket sem kímélte senki… ahogy az azelőtt élőket sem, és az azelőtt élőket sem. Minden generációnak túl kellett élnie egy nemzeti tragédiát. A 20. századiak több ilyet is átéltek, a legutóbbi pedig a kommunizmus volt, amiről ez a regény majdnem szólt. Azért csak majdnem, mert itt már csak a nyomok, az emlékek látszanak. Azok az emlékek, amik mára elhalványultak, amikre mi már nem emlékszünk. De mégis fontos, hogy emlékezzünk, nehogy bármi hasonlót elkövessünk. Vagy még ennél is rosszabbat.

Nem akartam, de valamiért mindig a Für Elise jutott eszembe az olvasás közben. Hogy mennyire hasonló a kettő, az mégis mennyivel zseniálisabb volt… ez nem fair, tudom, de az elbeszélők hasonlósága miatt képtelen voltam nem összevetni a kettőt – és rájönni, hogy Szabó Magda jobb volt. Jobban felfogta, mit érez egy lány. Talán csak annyi volt az előnye, hogy ő tényleg átélte mindezt, nem csak elképzelte, milyen lánynak lenni. A leginkább akkor éreztem, hogy az író és az elbeszélő nem egynemű, amikor arra került a sor, hogy Krisztina és Emma kibékültek és barátok lettek. Ott egy kicsit felhúztam magam: majdnem egy év civakodás és gyűlölködés után elég egy apró közös csíny, és máris legjobb barátnők az ősellenségek? Ugyan már! Pedig borzasztóan vártam, hogy szó legyen még Krisztináról, a viselkedése ellenére nekem az elejétől kezdve nagyon szimpatikus volt, és meg is értettem az indítékait – viszont így elsunnyogni egy fontos szálat… elég kiábrándító volt.

Ami kellemes meglepetés volt: nem volt olyan karakter a regényben, aki színtiszta fekete vagy fehér lett volna. Se a rajztanár, se a könyvtárosnő, se maga Nagymama, se Emma, se az apja… mind tettek jókat és rosszakat is, viselkedtek kedvesen és elviselhetetlenül is. Nagy taps Dragománnak, hogy ezt ilyen szépen ábrázolta. Talán nem szándékosan, csak életbeli tapasztalatai alapján, de számomra ez nagy pozitívum. Ahogyan az erdélyi tájszavak is, amit már A fehér királyban és az Oroszlánkórusban is örömmel fedeztem fel. Ezért is nagy élmény eredeti nyelven olvasni egy könyvet: más nyelvben ugyanis nem tudják a punga és a szatyor, vagy a burján és a gaz között érzékeltetni a különbséget.

Az üzenete komoly, a cselekménye szintén, de az egésznek a megvalósítása… mint már mondtam, nem volt annyira zseniális, mint A fehér királyban. Ott nagyobb erejük volt a szavaknak, nem veszett el a sok részletben a lényeg – itt viszont a sok boszorkánykodás közepette már-már el is felejtettem, hogy mindez a rendszerváltás után játszódik közvetlenül, ráadásul Erdélyben. Nem lett leírva egyszer sem, talán azért, mert Dragomán úgy gondolja, nem ez a lényeg, de akkor miért is utalt mindig Ceaușescura és a diktatúrájára? Mert ő azt élte meg és arról tud beszélni. És arról is beszélt. És ami azután történt. A nagy szabadságról, a kiszabadulásról a ketrecből, a körbe-körbe futkározásról, a rókatáncról, a bizonytalanságról, a céltalanságról. A hirtelen jött Nyugatról, a bőségről, az új dolgokról, könyvekről, filmekről, amik addig elérhetetlenek voltak, és amik most mind bezúdultak ide. Elgondolkodtató ezeket olvasni, mert mi már ebben nőttünk fel, nekünk nem újdonság, hogy bemegyünk egy szupermarketbe vagy elmegyünk a moziba és ott egy tucat film közül választhatunk. Belegondolni is furcsa, hogy milyen lenne mindez nélkül élni. Aztán abba belegondolni még furcsább, hogy pár évtizeddel ezelőtt a szüleink azon gondolkoztak, hogy milyen lenne, ha mindez meglenne az életükben.