Már igazán nem tudok meglepődni azon, hogy még mindig sikerül újabb és újabb Szabó Magda-kincseket találnom. Nem lepődtem meg tehát most sem, hogy az utolsó mondat elolvasása után úgy csuktam be a könyvet, hogy „hát, ez piszok jó volt”. Szabó Magda nem tud hibázni. És én valószínűleg azért imádom az ő regényeit olvasni, mert minden álmom, hogy egyszer úgy tudjak írni, mint ő. Hogy ilyen kifordultan és nem mindennapi módon tudjam átadni át a szereplők érzelmeit, vágyait, szenvedéseit. Mert ez valami hihetetlen – számomra legalábbis utánozhatatlan.

A regénybe eleve azért kezdtem bele, mert mindig is érdeklődve olvastam Ábrahám és Izsák történetét, illetve figyelmesen hallgattam a hozzá fűzött magyarázatokat – de ezek után, ha valaki megkérdezi tőlem, mi ennek a bibliai történetnek a lényege, kezébe adom ezt a könyvet. Mert én soha nem tudnám megfogalmazni, miért hajlandó valaki feláldozni a saját gyermeke életét… Szabó Magda azonban – rendkívül művészien – hozzáadott valamit a hagyományos magyarázatokhoz. Valamit, ami hitelesebb és mindennél kevésbé álszentebb magyarázat, kitűnve ezzel a többi közül.

A pillanat, amikor elkezdtem azt gondolni, hogy ez egy zseniális regény, akkor volt, mikor rájöttem, hogy itt bizony a felnőttek a gyerekek, és a gyerekek az igazi felnőttek. Főleg Hugi és Miklós. Az ő gondolataikba eleinte nem láthattunk bele, csak a regény második felében, ezért nem is lehetett őket többre tartani, mint Ádámot, Gyurit vagy Mártát. De megismerve őket… letaglózott az a sok bölcsesség, amiket mondogattak. Illetve nem. Alig szólaltak meg, csak ha muszáj volt, és akkor sem azt mondták, amit szerettek volna. Főleg Hugi… az már szinte fájt, hogy mennyire nem mondott ki semmit, pedig mennyi mindent kellett volna elmondania! Lényegében már az esküvője előtt elrontotta az egész életét csupán amiatt, hogy túl sok olyat mondott, amit nem szabadott volna, és semmi olyat, amit kellett volna. Aztán, mikor végre fel merte tenni a legfontosabb kérdést, az írónő többet nem engedett betekintést a fejébe. Nem tudhattuk meg, hogyan reagált. Nem lehettünk tanúi annak, ahogyan összetörik – helyette én törtem össze. Engem vágott agyon az a „Nem. Fontos?”.

Hugi egyébként szerintem a legkompilkáltabb és legizgalmasabb karakter volt a regényben. Mindig is sikerült úgy imádnom Szabó Magda főhősnőit, hogy nem értettem meg őket teljesen. Sikerült úgy együtt éreznem velük, hogy fogalmam sem volt, mit is érezhetnek valójában, mert soha nem mondják el a teljes igazságot. Valamiért mégis szerethetők ezek a lányok, jelen pillanatban Hugi, vagyis Gál Gabriella nyűgözött le.

Az intertextusok biztosan izgalmasak azoknak, akik értékelik az ilyet, én csak A kőszívű ember fiai részletnél kaptam fel a fejem, de úgy összességében nem igazán értettem, miért voltak fontosak ezek a dőlt betűs részek. Persze, tudom, hogy Szabó Magda ekkor nagyon kísérletező kedvében volt, és hogy nem akart több „lektűrt” írni (bár, szerény személyem szerint a leglektűrösebb lektűrje is többet ér, mint manapság egy-egy szépirodalomnak csúfolt borzalom), de nekem nem igazán jött be ez az újítás. Viszont mindez eltörpül a csodás történet, a rengeteg érzelem és a fantasztikus karakterek mellett. Méghozzá olyanok voltak ezek a karakterek, hogy az elején egytől egyig mind unszimpatikusak voltak, majd megismerve őket, szinte mindegyiket meg lehetett kedvelni. Hát, mi ez, ha nem zsenialitás?

Egyszóval: csoda. Ez a kisregény egy újabb csoda, és Szabó Magda most már hivatalosan is a kedvenc írónőm.