Nagyon erősen küzdöttem ezzel a regénnyel, és korántsem azért, mert rossz volt... egyszerűen csak nem vagyok hozzá elég érett. Még most is így gondolom, úgyhogy hálát adok az égnek, amiért 18 évesen nem fejeztem be, amikor is először elkezdtem.

Ez a monumentális regény nagyon sok rétegű, és nekem a sok-sok rétegből csupán kettő tetszett: a cselekmény, ami tényleg fantasztikus volt és odaláncolta a kezemet a könyvhöz, a másik pedig a Levin-féle filozofikus réteg. Néha ugyan egy kicsit sok volt abból, de én nagy érdeklődéssel olvastam egy – akkoriban talán még nem létezett ez a megnevezés, de ma úgy mondanánk, hogy – ateista vélekedéseit a vallásról és Istenről. A vége különösen is csodálatos volt ebből a szempontból.

A karakterek gyönyörűen vannak kidolgozva, engem főleg Anna személye ragadott meg – ami nem is csoda, hisz ő a címszereplő –, de furcsa módon Vronszkijt is megkedveltem, aki pedig eddigi, csupán filmbeli tapasztalataim alapján nem volt szimpatikus. De a regényben kifejezettem szerettem, amikor ő volt a fokalizátor. Kitty részei mindig izgalmasak és kedvesek voltak számomra, Dollyt rettenetesen sajnáltam, és az ő helyzete sajnos sehogy sem lett megoldódva... Kareninon pedig jókat mulattam (a teljes nevét nem vagyok hajlandó kiírni) – tökéletesen megértem Annát, amiért nem bírta tovább elviselni. A legszívszorítóbb jelenetek pedig Szerjozsa szempontjainál voltak... ott szántam és szerettem a legjobban Annát, és ott értettem meg leginkább, mi is az anyai szeretet.

De természetesen nem csak pozitívat találtam a regényben. Mind Anna, mind Levin okozott számomra csalódást. Ami érthető, hisz Tolsztoj nem feltétlen csak szimpatikusnak akarta bemutatni főbb szereplőit. Levin hozzáállása az élethez, az emberekhez, sokszor Kittyhez (házasságuk után főleg), a végén pedig a saját gyermekéhez – finoman szólva felidegesítettek. A féltékenykedése miatt nem kevésszer kellett mérgesen abbahagynom az olvasást, a gyermekéhez való korai kapcsolatát pedig nem tudtam felfogni… Egyszóval, nem tetszett, hogy ennyire nem akart a való világban élni, hanem csak a könyveit bújta folyamatosan, és onnan csak nagy ritkán lehetett kirobbantani – akkor is képes volt néha a leglehetetlenebb módon viselkedni.

Anna számomra csak annyiban volt csalódás, hogy a kislányát nem tudta megszeretni. Nem tudtam megérteni, egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, hogy nem képes egy anya – aki mellesleg tigrisként ragaszkodik elsőszülöttéhez – nem szeretni a második gyermekét. Az pedig, hogy pontosan azért nem képes szeretni kislányát, mert annyira rajong kisfiáért, számomra nem volt elegendő indok. Sokkal inkább eltávolított a megértéstől, minthogy közelebb vitt volna ahhoz. A megtébolyodása viszont... valami fantasztikusan volt ábrázolva, a regény fénypontja volt.

Nem mondom, hogy én most megértettem ezt a regényt. Úgy érzem, nem sikerült teljes mértékben megfelelően befogadnom. Viszont hibásnak sem érzem magam… a lelki folyamatokat, és azok ábrázolását szerintem sikerült befogadnom, és talán ez most elegendő is. Nem bánom, hogy nem próbáltam jobban odafigyelni a politikai, gazdasági részekre, mert azok nem nekem szóltak, nem az olyan olvasóknak, akik inkább figyelnek a lélektani, teológiai és filozófiai rétegekre.

Talán egyszer újra a kezembe veszem, talán, amikor már házas leszek, amikor már jobban megértem, mi az a gyermeknevelés, mit jelent az anyai szeretet, milyen lehet Istentől eltávolodni… akkor talán jobban is fog tetszeni. De most még csak egy felületes, a cselekményre és az írásmódra figyelő olvasás volt ez részemről. Többet érdemelne ez a regény, azonban tőlem most ennyi tellett.